Vlagyimir Putyin orosz elnök izraeli látogatásának hétfői eseményeiről imigyen tudósít a Granyi.ru orosz hírportál:

Putyin: a holokauszt a történelem egyik legszégyenletesebb fejezete 

A holokauszt a történelem az emberiség történelmének egyik „legsötétebb, legtragikusabb fejezete” – jelentette ki Vlagyimir Putyin orosz államfő, aki Izraelben egy győzelmi emlékmű felavatásán mondott beszédet 2012. június 25-én, hétfőn. „Máig lehetetlen megbékélni a nácik példátlan vadállatiságával, és ennek a szovjet hadsereg vetett véget. Megmentette a megsemmisítéstől nem  csupán a zsidó népet, hanem más népeket is” – tette hozzá Putyin. Azt mondta, a győzelmi emlékművet éppen a szovjet hadsereg tiszteletére emelték. „Nem csupán az emlékeinket idézi fel, hanem figyelmeztet arra is, hogy a béke változatlanul törékeny” – mondta az orosz elnök.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2010 februárjában, egy moszkvai látogatásán javasolta, hogy Izraelben állítsanak emlékművet a Vörös Hadsereg győzelmének. Az alkotást Netanja vártos központi részén, a tenger partján, az izraeli-arab harcokban elesettek emlékműve mellett állították fel.

Putyin újra hangsúlyozta: megengedhetetlen a történelem átírása. „Minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy a bűnös náci doktrínák, bármilyen köntösben jeleljenek is meg, a múltban maradjanak, hogy a nürnbergi törvényszék következtetései ma is megingathatatlanok legyenek. Kötelességünk megvédelmezni a háborúról szóló igazságot, felmutatni a nácizmus kollaboránsainak igazolására irányuló bármiféle kísérlettel szemben” – mondta Putyin.

„Nem engedhetjük meg, és nem is fogjuk soha megengedni, hogy egy napon említsék a hóhérokat és áldozataikat, nem engedjük kiforgatni az igazságot, vagy helyettesíteni bármiféle hamisítással, kitalálással. A történelem ilyen átírása bűn azoknak a millióknak az emlékével szemben, akik a győzelemért életüket adták, és bűn a jövendő generációkkal szemben, akiknek ismerniük kell a második világháború tényleges hőseit, és meg kell tudniuk különböztetni az igazságos a pimasz hazugságtól” – hangsúlyozta Putyin.

Szavai szerint a háború emléke Oroszországban szent. „És nagyra értékeljük, hogy osztják mély érzelmeinket itt Izraelben, ahol, akárcsak nálunk, Oroszországban milliók szívében visszhangoznak és különös hangsúlyt kapnak olyan dátumok, mint 1939. szeptember 1., 1941. június 22., és 1945. május 9. Ma, ennek az emlékműnek a leleplezésekor közösen gyászoljuk azokat, akik a csatamezőkön vesztették életüket, meghaltak sebeikben vagy az éhezéstől, elpusztult a haláltáborokban” – mondta Putyin.

Forrás: Granyi.ru

 

Ugyanerről ezt tartja fontosnak tudatni a hazai közvéleménnyel nemzeti hírügynökségünk:

Putyin kitart a régi szövetséges mellett

2012. június 25., hétfő 17:34

Izraelbe érkezett hétfőn Vlagyimir Putyin orosz államfő, aki újabb elnöki mandátumának kezdete óta először jár a Közel-Keleten, azzal a fő céllal, hogy megerősítse Moszkva álláspontját a térségbeli válságokat illetően.

Az orosz elnök még hétfőn a Tel-Avivtól északra fekvő Netánjában felavatja a Vörös Hadsereg katonáinak emlékművét, akik jelentős mértékben hozzájárultak a náci Németország fölötti győzelemhez a második világháborúban. Ezt követően tárgyal Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel és Simon Peresz elnökkel.

Putyin kedden Mahmúd Abbász palesztin elnökkel találkozik Ciszjordániában, és Betlehemben orosz kulturális központot avat fel. Jordániába is ellátogat, ahol II. Abdalláh király fogadja.

Erősítené a pozícióját Putyin

Elemzők szerint az orosz államfő útjának diplomáciai részét a szíriai válság uralja majd. A látogatás kiemeli „a régió fontosságát, és célja Oroszország ottani pozícióinak erősítése” – mondta vasárnap Jurij Usakov, Putyin diplomáciai főtanácsadója. Hozzátette, hogy „részletesen megvitatják a szíriai kérdést és az Irán körüli helyzetet”.

Moszkva éles vitában áll a nyugati hatalmakkal Szíria ügyében: a Kreml ellenzi a szankciókat Damaszkusz ellen – amely a szovjet idők óta szövetségese –, s ellene van minden külső beavatkozásnak.

Mindeközben folyamatosan tombol az erőszak Szíriában: legalább tizenhat katona meghalt a lázadókkal vívott harcokban vasárnap hajnalban az északi Aleppó tartományban.

Forrás: MTI

(A Galamus.hu után)

Tisztelt Elnök Úr, Drága Lacám!

Remélem, nincsen ellenedre, hogy ily baráti hangnemben, per tu, írom a levelemet Hozzád, de hát, Te is tudod: én magam küldtelek arra a magas pulpitusra, ahol mostanság ütöd el az idődet; ha annak idején – többek között én – nem szavazok rád és a pártodra, akkor mainapság leginkább körjegyző lennél Csempeszkopácson. Ezért hát, ilyesformán tudatom Veled, min töprengek mostanság. Egészen pontosan azon töprengek mostanság, hogy minek nevezzelek Tégedet. Oly szót keresek, ami a legjobban illik reád, egy jelzőt, amely pontosan kifejezi azt a mély tiszteletet, amit szorgos és küldetéstudatos ténykedéseddel sikerült kivívnod bennem az elmúlt húsz-egynéhány év során.

Mi lehet az a szó, amely a Te harcos igazságkeresésedet, az olykor keresetlen szókimondásodat, a nép egyszerű gyermekének nyelvén megfogalmazott, nemritkán meghökkentően profán iránymutatásaidat foglalja egyetlen tiszta képpé? Az első, ami a minapában, a székelyudvarhelyi megnyilatkozásodat olvasván eszembe jutott: bunkó. Mert mi is a bunkó? Az emberi szellem talán legelső műszaki vívmánya: a maga egyszerűségében fejezi ki fajunk törekvését az igazságra, egyszersmind a győzelemre. A bunkó magától a természettől való eszköz az igazunk érvényre juttatásához; fölösleges sallangok nélküli, tiszta, mindazonáltal végtelenül hatékony. A bunkó soha nem beszél mellé, és mindig igaza van neki. Éppúgy, mint Neked, drága Lacikám. A bunkó szép tehát, a baj csak az, hogy esetleg még félreértenéd, ezért hát tovább kerestem a megfelelő szót.

Itt van jelesül a paraszt. Ez volt a második, ami eszembe ötlött. Egy viharsarki parasztember képe jelent meg lelki szemeim előtt, amint nietzschei bajsza alatt hamiskás félmosollyal, bizakodó tekintetét egy szebb jövő felé emeli. A paraszt a ma emberének példaképe. Szikár élete, kitartása, rendíthetetlen hite és magabiztossága utat mutat ifjúságunknak. Igaz ugyan, hogy a mai viharsarki parasztembernek semmi oka a bizakodásra, de ez egy egészen más kérdés. A lényeg az útmutatás, a példa. A paraszt, az egy nagyon is helyénvaló jelző, ámbátor jómagam túl sokat nem tudhatok erről – városi népek vagyunk mink, a legutolsó, a parasztsággal valamelyes kapcsolatban élő tagja kicsinyke családunknak atyai dédnagyapám volt, aki uradalmi intézőként szolgált a Károlyi-birtokon Somogyban, de ezt mostanság inkább letagadni szokás, rég elhunyt ősöm valahai főnökének szobrát éppen ti pateroltátok el a Parlament mellől. A paraszt sem jó tehát...

Marad a tapír. Ez a derék dél-amerikai patás a túlélés bajnoka. Már a jégkorszak előtt is ott osont a dzsungelben, sikerrel cselezte ki az óriás ragadozókat, túlélte az óriáslajhárt és az özönvíz előtti megafauna többi hatalmasságát. Akkor is, most is megtalálta a helyét, jöhetett forróság vagy lehűlés, szárazság vagy áradás, a tapír mindig ott volt, és mindig megmenekült. Jól úszik az árral, ügyesen kicselezi a jaguárt és a többi éles fogú, vérengző fenevadakat, még a legfenyegetőbb ellenséget, magát az embert is túléli talán. És épp itt van elrejtve – a bökkenő: hogyan nevezhetnélek valaminek, ami alighanem Téged is túlél?

Napok óta töröm a fejem, de még ma sem jutottam dűlőre. Minek nevezzelek, Lacikám?

Csenjek tőled jelzőt? Mondjuk: legyél barbár? Nem, barbár semmiképpen sem lehetsz, Lacusom! Mert mit is takar e szó? Barbárnak eredetileg az ókori görögök neveztek minden népet, amely nem tartozott a görög kultúrkörhöz, ám igazán a rómaiak gyökereztették meg e jelzőt a történelemben. Ők jellemzően az Európában, a Birodalom határvidékén kalandozó népeket hívták barbárnak. Utóbb aztán jócskán átpolitizálták ezt a kifejezést, és egyszerűen lebarbározták azokat a kultúrákat, amelyektől fenyegetve érezték a saját hanyatló, egyre dekadensebb, velejéig rothadó, korrupt civilizációjukat. Szitokszóként a görögök kezdték használni a perzsákra, de e téren a rómaiak voltak a bajnokok, amidőn megvetően barbárnak nevezték a germánokat, a keltákat, és egyébként a hunokat is. Olyan kultúrákat tehát, amelyek sokkal mélyebb szellemiségű, és sokkal maradandóbb civilizációt építettek mint az őket primitív barbárnak nevezők.

Barbár tehát, fájlalom, tényleg nem lehetsz, Lacikám, ahhoz kéne legalább egy csöpp kultúra. Maradjunk inkább a tapírnál.

Ennek szellemében ölel továbbra is őszinte híved, örök barátod,

Árpi

Magyarország új köztársasági elnöke, Áder János, május 10-én foglalta el hivatalát. Ám sok jel szerint a bukása azelőtt eldöntetett, hogy az Országgyűlés megválasztotta volna.

Sokak számára meglepetést okozott, hogy egy kegyvesztett pártkatona kapta a feladatot, így nem csoda, hogy már az első, "kiszivárgott" hírek hallatán azonmód megkezdődtek a találgatások arról, vajon mi lehet a Nagy Kombinátor célja Áderral az elnöki székben. A hvg publicistája a minap, meglehetősen provokatív cikkével érdekes összefüggésbe állította az új elnököt – s ezzel talán mindjárt el is küldte neki a politikai selyemzsinórt...

Fotó: Túry Gergely/hvg.hu

Különös módon sem a blogszféra, sem a politikai sajtó ingerküszöbét nem lépte át Tóta W. Árpád publicisztikája. Az egyébként kiváló cikk a hvg online-on jelent meg május 7-én, és a szerzőtől megszokott, keresetlen hangnemben, mintegy személyes hangú levélben hívja fel Áder János figyelmét arra, hogy az elnöki kinevezéssel elnökké választással milyen lehetőségek nyílnak meg előtte a revansra. Most ugyanis, ebben a pozícióban, végre visszavághat a megaláztatásokért, a brüsszeli számkivetettségben eltöltött évekért, azért, hogy az egykori harcostárs, Magyarország teljhatalmú diktátora miniszterelnöke tíz hosszú éven át levegőnek nézte őt. A cikk nem kevesebbet állít, mint hogy Áder lehet a magyar demokrácia megmentője: ha elnökként a sarkára áll, akár el is söpörheti ezt a bagázst, és a magyar demokrácia apostolaként vonulhat be a történelembe. Mindehhez pedig azt kell tennie, hogy nem hajtja le a fejét, s nem süllyed le a smittpálos aláíróember szintjére, hanem tökös magyar legény módjára szembeszáll a Gonosz Erővel (T. W. Á szóhasználata szerint "pszichopata köcsöggel"), és felszabadítja sokat szenvedett népét.

Ne felejtsük el ezt az írást: minden jel arra vall, hogy ez a cikk lesz az első szeg Áder János "politikai koporsójába". Áder Jánosnak nincs választása immár, de nem úgy, hogy csak egyetlen út áll előtte. Áder János előtt nincs út, nem tud jól dönteni. Az elnök politikai sorsa megpecsételődött, három nappal a beiktatási ceremóniája előtt.

Azt csak kevesen tudják, hogy mi volt az oka a kenyértörésnek, hogy miért vált páriává Orbán szemében, s miért kellett brüsszeli száműzetésbe vonulnia. Itt, ezen a helyen ne találgassunk erről, mert most nem ez a lényeg. Töprengjünk el inkább azon, hogy vajon miért eshetett Orbán választása éppen rá. Miért emelte ki, ilyen magasra a Főnök az eladdig leplezetlenül ignorált, megannyi alkalommal nyilvánosan megalázott egykori kollégiumi barátot? 

Ne legyenek illúzióink! Orbán Viktor senkit nem emel fel magas pozícióba anélkül, hogy biztos lenne benne: egyetlen mozdulattal, egyetlen szempillantás alatt le is tudja taszítani onnét. Ne legyünk naivak! Orbán Viktornak nem szokása címeket – pláne a magáéhoz mérhető méltóságokat – osztogatni, pusztán az érdemek elismeréseként, mondjuk, hálából az új pártalkotmány és a büntető törvénykönyv kidolgozásáért. Nem, a Nagy Magyar Kondukátor nem oszt ajándékot, nála tényleg nincsen ingyenebéd. Ő csak és kizárólag olyan embereket tűr meg döntéshozó pozícióban, akik pontosan tudják, hogy életük és vérük az ő kezében van, maga a felkérés pedig nem kérdés, hanem egy "visszautasíthatatlan ajánlat".

Áder János is kapott egy "visszautasíthatatlan ajánlatot", és ha rápillantunk a parlamenti szavazási és eskütételi ceremónia délutánján róla készült képre, akkor az újdonsült megválasztott elnök arcán nem örömöt, boldogságot, s nem is büszkeséget látunk, hanem rémületet. Talán akkor vált egyértelművé számára, hogy ebből a szerepből nem lehet jól kijönni. És talán az is, hogy Orbán választása miért éppen rá esett.

Áder Jánosnak nincs választása. Ha beáll a sorba, s hű pártkatonaként látja el elnöki tisztét, akkor az ország szemében nevetségessé válik, ugyanolyan pojácává, mint az elődje volt. És ezen az sem fog segíteni, ha amúgy, klasszikus fideszes színjátékok keretében néhanap riszál egy kicsit, sőt, netalán még műbalhékat is szít a pártvezetéssel. A szitán ma már átlát a köz, ennyi disznóság, hazugság és kevéssé leplezett sumákolás után nem egyszerű megvezetni a választókat. És egyre nehezebb! 

Hanem, ha a sarkára áll, és valóban szembeszáll a Vezénylő Tábornokkal, s visszavág a sok megaláztatásért, akkor egy pillanat alatt bevégeztetett a pályafutása. Mert valahol biztosan van egy fiók, ami jobb, ha zárva marad, és soha nem nyílnak ki a benne rejtegetett dossziék. S talán épp e titkokkal teli fiók állhatott ama bizonyos ajánlat visszautasíthatatlansága mögött is. Mert ezen a szinten mindenkinek van egy kínos tényekkel teli fiókja Orbán keze ügyében.

Abban az országban, ahol maffiamódszerekkel kormányoz a Párt, ahol a Keresztapából ellesett megoldásokkal választják ki a vezetőket, s ahol egyetlen ember kezében összpontosul minden hatalom, ott egy veterán pártkatonának nincs választása. Éppúgy a feje fölött döntenek a sorsáról, mint a többi tízmillió alattvalónak. Hacsak, nincs neki is a keze ügyében egy fiók... Vagy valaki másnak...

Jól indult Áder János – vélhetően az elődjéénél hosszabbra tervezett – elnöki ciklusa. A Nemzet Első Polgára, a humorérzékéről és laza, barátságos stílusáról messze földön ismert államférfi a Székely himnusz eléneklése közben elmerenghetett pár percet a Parlament sokat látott falai között, hogy miképpen fogja majd előmozdítani a határon túli magyarok ügyét a következő években. De tényleg: Mi szükség volt a Székely himnuszra az elnöki eskütétel processzusában? Lezsák uram, maga megbolondult, vagy direkt provokál?

Állítólag Lezsák Sándor, a Kövér Lászlót helyettesítő ideiglenes parlamenti elnök ötlete volt, hogy a Himnusz Szózat után a honatyák a Székely himnuszt is elénekeljék az új köztársasági elnök eskütételi ceremóniáján. Kövér nem volt a pulpituson, pedig ez a húzás leginkább rávall. No meg az is, hogy a Székely himnusz nem szerepelt az eredeti, hivatalos programban, a baloldali és liberális ellenzék nélkül maradt jobboldali képviselők csak Lezsák felhívásának pillanatában értesültek arról, hogy most bizony el kell dalolniuk a nótát. Ehhez képest egyébként elég gördülékenyen ment a dolog, mindenki tudta a szöveget és a kottát, ami akár azt az érzetet is keltheti a kellőképpen paranoid honpolgárban, hogy esetleg mégis sejthettek valamit előre. (Igen, tudom: a Székely himnuszt minden magyarnak tudnia kell, és a Fidesz és a KDNP soraiban rendes magyarok ülnek, tehát eleve tudják, álmukból fölverve is. De azért mégis.)

Ádernak tehát jól indult a ciklusa. Mert most az van neki, és vélhetően nem havi, mint Schmittnek volt. Szépen bepozicionálta magát ezzel a Székely himnusszal, valahova az irredenta és a fasiszta közé, félútra, és talán egy kis félmosolyt (áderül: harsány hahota) csalhat a bajsza alá a tudat, hogy román szomszédaink, és társaink az unióban, ma déltájt mind köptek egy slájmosat. Fogják majd szeretni őtet. És fogják majd szeretni a mi Áderünket a szlovákok is, nem is beszélve a szerbekről, mert ők mind nagyon szívesen hallgatják a Székely himnuszt, és mind egyenlőségjelet tesznek a Székely himnusz és az azt éneklők közé. Áder János imigyen az egyenlőségjel egyik végére került.

Jó ez nekünk? Aligha.

Abban az időben, abban az érában, amikor hosszú idő után újra ciki magyarnak lenni Európában, amikor már a mi nevünkben, Magyarország nevében Orbán és bandája mindenkivel összeveszett, akivel csak lehet, mi szükségünk volt arra, hogy a köztársasági elnök eskü-ceremóniáján még plusz belefossunk egy szaftosat a ventilátorba. Miért kell az nekünk, hogy azokat a szomszédainkat, akik egyébként is patikamérlegen mérik minden szavunkat, még tovább dühítsük? Kinek van erre szüksége?

Mi az üzenete a Székely himnusznak az elnökavatási ceremónián? Az, hogy pont leszarjuk a szomszédaink és a nálunk fejlettebb és kulturáltabb világ véleményét. A plebs felé persze más ez az üzenet: Mi karakán fickók vagyunk, igaz magyarok, akik nem engednek a huszonegyből. Gratula! A határon túli magyarok egy része vélhetően ugyanígy gondolkodik a dal műsorba vételéről. De az értelmes többség alighanem előre néz, és azt látja, hogy abban az országban, ahol élnie kell, most ferdébbek lesznek a tekintetek, amelyek reá szegeződnek a neve hallatán. Lezsák most szavazókat fogott, talán még a Jobbiktól is. És szinte bizonyosan a határon túlról is. Ám az, hogy Magyarországnak – leánykori nevén Magyar Köztársaságnak – kárt okozott ezzel az ámokfutással, az szinte bizonyosra vehető. Kicsiny hazánk most egy fokkal cikibb lett, mint volt. Egy soviniszta kis pattanás Európa alfelén. Áder pediglen ennek az elnöke lett mostan.

Mármost, Lezsák Sándor aligha követte ezt el egyedül. Meglehet, tényleg az ő ötlete volt, de ez kevéssé valószínű. Ez amolyan virtigli kövéres belemenés volt. És épp annyira tisztességes is: Ha bejön, akkor a "mi sikerünk", ha nem, akkor "az ő hülyesége volt". Kövér közben pedig odalenn parádézott, mint ideiglenes köztársasági elnök. Még addig a pár percig... A Fidesz és az ő köztársasági elnöke ma tort ült az egykor itt honos európai demokrácia romjai felett.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Miután az Európai Bizottság szabad jelzést adott, a jelek szerint elhárultak az akadályok a magyar kormány és a Nemzetközi Valutaalap között újrakezdendő tárgyalások elől. Kérdés azonban, hogy mindez milyen mértékű változtatásokat tesz szükségessé a kormány összetételében. És ami a fő: Megy vagy marad Orbán Viktor?

Az elmúlt év novemberében és decemberében – belső, Orbán legbelső köréhez tartozó forrásokra hivatkozva – több sajtóorgánum is beszámolt arról, hogy a miniszterelnök állítólag nem egyszer határozottan kijelentette: "Ha az IMF visszajön, én megyek..."

Az IMF jön. És ön, miniszterelnök úr?

Schmitt Pál pénteken 20 órakor tévébeszédet tart tévéinterjút ad, amelyben vélhetően bejelenti lemondását valamit mond az ország népének. Az elnök doktori disszertációja körüli botrány azonban szinte bizonyosan tovább gyűrűzik majd. Magukat megnevezni nem kívánó forrásaink szerint több híresség neve elől kerülhet le a közeljövőben a Dr!

Listánk messze nem teljes!

DrAgóner Attila

DrAcula

DrÉgelyvár

DrAco

DrEher sör

Schmitt Pál köztársasági elnök a szabályoknak megfelelően szerezte doktori címét – sommásan összefoglalva ez derül ki a Semmelweis Egyetem által felállított vizsgálóbizottság, több mint ezeroldalas jelentésének ma nyilvánosságra hozott rezüméjéből. Ezek után azt javasoljuk, hogy mindenki, aki eddig csak álmodozott a dologról, mostantól bízvást használja a doktori címet! Miért is ne?

Jómagam tegnap lefénymásoltam 223 oldalt két kedvenc könyvemből, és hozzáírtam két oldalt a saját régi cikkeimből összeollózott maradék tíz oldalhoz. Az imigyen létrejött, erősen hiányos bibliográfiával kiegészített mű a jelek szerint tökéletesen megfelel a hazai doktori elvárásokhoz, ennek birtokában tehát mostantól kéretik engem is doktornak szólítani! Akinek pedig a puszta verbális titulus nem elég, az egészen nyugodtan hozzábiggyesztheti a doktori címet a Facebook-profiljában használt nevéhez. Ehhez mindössze a következő néhány lépésre van szükség:

1. A Facebook-oldalad tetjén a Kezdőlap menüben belemész a Fiókbeállítások menübe. 2. A neved mellett ráklikkelsz a Szerkesztés fülre.

3. Ekkor a rendszer kinyitja a nevedhez tartozó ablakokat, ahol a vezetéknévhez szóköz és pont nélkül hozzáírod a Dr-t.

4. Mindezek után a lejjebb látható ablakba beírod a jelszavadat, majd ráklikkelsz a Változtatások mentése gombra. A neved ettől kezdve például Jakab DrGipsz.

Ennyi. Ha smittpali lehet, te miért ne lennél doktor?

Hét "magyar nevű embert" tartóztatott le a torontói rendőrség, amiért betörtek egy vízi erőmű raktárába, és 50 ezer dollár értékben próbáltak rézkábelt ellopni – írja a kanadai The Star.

Nagy Zsolt (46), Máté József (44), Bandula Zsolt (38), Dardos József (33), Ruszó Sándor (28), Szarka István (26), és Horváth Sándor (27) kábelvágó ollók segítségével jutott be a Hydro One raktárába, és teleraktak egy tehergépkocsit értékes rézkábellel. A torontói rendőrség szerint egyre gyakoribb a színesfémlopás a környéken, ezért egyre több őrző-védő céget kell alkalmazni a raktárak őrzésére.

Forrás: Canadahun.com

Schmitt Pál nem azért unalmas téma, mert maga az elnök is unalmas. Hanem azért, mert az eddigi tapasztalatok szerint a folyamatos bénázásai és egyre másra felszínre bukkanó korábbi botlásai ellenére lehetetlen eltávolítani. Most mégis úgy tűnik, végre elengedi a kezét a hatalom – s talán eltűnik hirtelen, mint erdőben a vadnyom…

Igazából nagyon unok már Schmitt Pállal foglalkozni, aminek csak egyik oka az, hogy magát Schmitt Pált is nagyon unom. Ám az én egyéni érzéseim tökéletesen mellékesek. Sokkal érdekesebb ennél az a legkevésbé sem mellékes körülmény, hogy Schmitt Pál egyáltalán téma még kies hazánkban. Az elnöknek ugyanis már nagyon régen le kellett volna kerülnie a címlapokról, s mainapság legfeljebb azzal kéne mégis a belpolitikai hírek közé szivárognia egy „kis címes” erejéig, hogy hol találtak neki biztonságilag megfelelő állami lakást közpénzből, mert ez ugye jár minden volt elnöknek, amióta a „Lex Schmitt”-tel megoldotta magának a nyugdíját.

Persze, azért vannak még csodák. A héten éppen a Demokrata vette védelmébe Schmittet a lap hasábjain és az Echo TV-ben, mondván: a köztársasági elnök kisdoktorija feddhetetlen, és nem azt kellene vizsgálni mostan, hogy plagizált-e a politikus, hanem azt, ki és miért lopta el a dolgozatot. Mert ugyebár, a disszertációból csak két példány volt, az egyik a Testnevelési Egyetemen, a másik Schmittnél, de utóbbi nemrég ellopták tőle.

Azzal most ne törődjünk, hogy a Demokrata szerint már csak azért sem lehet plágiumról beszélni, mert 180 oldalt lefordítani marha nagy munka, tehát eszerint ez már önmagában megér egy fél doktorit. Foglalkozzunk inkább magával az állítással.

Könyvtári Figyelő 41. évfolyam, 1995. 2. szám: „A doktori disszertáció az egyetemi tanulmányok befejezése, a diploma megszerzése után különböző előírásoknak, illetve szabályzatoknak megfelelően készítendő el - s hazánkban, néhány más ország gyakorlatához hasonlóan - 3 példányban nyújtandó be. (…) 1 példányt őriz meg a könyvtár kéziratként. A rektori hivatal feladata a könyvtár részére az állományba veendő példány eljuttatása.”

Vélhetően sem a Demokrata, sem az Echo TV ügyeletes szerkesztői között nem volt az adott pillanatban egyetemi doktor, mert akkor legalább valakinek feltűnt volna, hogy butaságot beszélnek a kollégák. A disszertációt ugyanis nem két, hanem három példányban kell benyújtani, s annak egy példánya megtalálható az egyetem nyilvános könyvtárában, azt bárki kikérheti, lefénymásolhatja. Nem kell ellopni. Az pedig, hogy Schmittnél odahaza vagy az irodájában hány példány maradt e halhatatlan műből, e téma szempontjából tökéletesen irreleváns.

Ebben a pillanatban csak annyit lehet tudni, hogy egy ideje Schmitt Pál nevéről lekerült a „Dr.” a hivatalos okmányokon, az általa adományozott köztársasági érdemérem okiratán nem Schmitt Pál, hanem Magyarország köztársasági elnöke szerepel, és hirtelen eltűntek az elnöki hivatal honlapjáról az elnök tervezett programjai. Mintha elengedte volna az egyre védhetetlenebbé váló elnök kezét a hatalom. Talán már meg is kezdődtek a háttértárgyalások az utódlásról…

Schmitt Pál, úgy tűnik, lassan mégis eltűnik. Sőt, már eltűnőben is van – s így talán végre tényleg fölöslegessé válik időt fecsérelni rá.

(CívisHír.hu)

Töprengésre késztető közlemény olvasható a Gój Motorosok Egyesületének honlapján. Az önmagát a magyar nemzeti és keresztény eszmék és értékek megőrzőjeként és a nemzeti hagyományok ápolójaként definiáló szervezet a következő szöveggel hívja meg tagjait és támogatóit az Új Színház március 23-i bemutatójára:

Mindezek nyomán – amellett, hogy nem ismerünk Konc Gábor nevű színészt – egyetlen kérdés motoz bennünk: Mit keres a motoros ruha és az edzőcipővel kiegészített melegítő egy színházi előadáson? Amennyiben az egyesület valóban a keresztény értékek és a magyar nemzeti hagyományok ápolásáért száll síkra, akkor miért nem tiszteli meg az Új Színház prömierjét az ilyenkor hagyományos öltözettel?

Update:
Képünk 2012. február 5-én, délután 3 órakor készült. A tavaly december 28. óta aktív programajánlóban a weboldal üzemeltetői Koncz Gábor nevét, röviddel e blogbejegyzés aktiválása után kijavították. Köszönjük!

Vannak pillanatok, amikor elhisszük, hogy tényleg van értelme a bloggerek szájtépésének, amivel alkalmasint jócskán felerősítik a médiazajt egyik-másik botrány körül. Ez az érzés kerített hatalmába ma is, amikor azt olvastuk a National Geographic Magyarország online kiadásában, hogy nem öl tovább a Fábiánsebestyén melletti, hírhedt "halálcsatorna".

"Vadállatok és kutyák százait gyilkolta le eddig egy ész nélkül megépített öntözőcsatorna az Alföldön. Fábiánsebestyén mellett részben EU-pénzből valósult meg a Donáti öntözőfürt rekonstrukciója. A vízelvezető csatorna alját műanyag fóliával bélelték ki, ami halálos csapdává tette a csatornát. A belecsúszott, vagy inni érkezett, esetleg csak egyszerűen az átkeléssel próbálkozó őzek, rókák, vaddisznók, kutyák képtelenek többé kimászni, és iszonyú kínok között pusztulnak el a hideg vízben."

Ezt írtuk ezen a helyen tavaly december 18-án, és a bejegyzésünkhöz csatoltuk azt a döbbenetes videofelvételt is, amit olasz vadászok készítettek a helyszínen, néhány nappal korábban. A tízperces horror megjelent az NG Magyarország Facebook-oldalán is, ma pedig kiderült, hogy a sárga keretes magazin alaposan utánajárt a dolognak.

Ez a mérnöki szörnyszülött két teljes éven keresztül gyilkolta a környék állatait, sok-sok száz őzet, vaddisznót, rókát, nyulat és egyéb – nemritkán védett – vadat, sőt jó néhány kutyát is elpusztított, és csak a szerencsének köszönhető, hogy egyetlen óvatlan gyerek se veszett oda. Majd' két éve a helyi napilap is írt róla, de semmi sem történt. Talán azért, mert akkor, 2010 áprilisában még az előző kormány regnált? Az a kormány, amely ideje alatt ez a beruházás elindult és lezajlott, jókora EU-támogatások felhasználásával? És amely idő alatt soha, senki nem kérdezte meg, hogy vajon pontosan mire és hogyan kívánják felhasználni ezeket a vastag milliókat?

Úgy látszik, most mégis megmozdult valami, mert az immár multinacionálissá vált nyomás hatására a területileg illetékes környezetvédelmi és vízügyi felügyelőség kivizsgálta az ügyet, és szigorú intézkedéseket hozott. A csatornát körbekerítették villanypásztorral, ami távol tartja az állatokat, és itatóhelyeket építtettek ki a területen, hogy a vadak ne a csatornából akarjanak inni.

Ez szép siker, s köszönhető annak a hírverésnek, amire képes a sajtó, az internet, a blogszféra, és mindenki, aki képes és hajlandó kinyitni a száját, ha valami disznóságot lát a világban. De nem baj, ha tudjuk, hogy ettől még ott marad az a csatorna! És senki sem tudja, hány ilyen halálcsapda működik még Magyarországon, amiről még nem készítettek YouTube-videót külföldi vadászok, és amivel kapcsolatban nem kezdett kutakodni egy nemzetközi magazin. Úgyhogy, azért tartsuk nyitva a szemünket – és a szánkat!

Újabb „nesze semmi, fogd meg jól” pártunktól és kormányunktól – az éppen aktuális maszlagot ezúttal Darányi tervnek hívják. Nemzetmentő Orbán Viktor a „külföldi ipari hulladéktól” akarja megmenteni a magyar fogyasztót azáltal, hogy „magyar asztalra egészséges magyar ételt” kínál.

Erről beszélt a Nemzetvezető a minap, amikor a földmívelésügyi minisztériumban – amit persze nem így hívnak – egy konferencián bemutatták a Darányi Ignácról elnevezett új vidékfejlesztési stratégiát. Hogy vajon mi a búbánatért érzi a Fidesz úgy, hogy mindig valamely, rég letűnt kor, jelen esetben a dualizmus idejének egyik figuráját kell a lózungok címébe emelni, az inkább a politikai píár, mint a gazdaságtan körébe tartozik. Itt és most legyen elég annyi, hogy az elkövetkező években az elmúlt századforduló korszakának földművelésügyi minisztere nevével ékesített ostyában tolják le a torkunkon a legújabb kormányzati víziót.

A terv – amelyről az ormányfő a világon semmi részletet nem árult el – a kistermelők, valamint a kis- és középbirtokon gazdálkodók megerősítése révén kívánja visszaadni régi fényét a magyar mezőgazdaságnak. A közvetlen kereskedelem támogatásával és a nem tisztességes kereskedelmi partnerek megrendszabályozásával véget vetnek az árakat felhajtó hatásnak. A gazdálkodók adminisztratív terheit csökkentik, na és persze, a lényeg: mindennek eredményeképpen most majd végre nem külföldi ipari hulladékot fogunk enni, hanem egészséges magyar ételt.

Orbán szerint ugyanis háború folyik mostan, amit nem fegyverekkel, hanem leminősítésekkel vívnak. Gyarmatosítani akarnak minket az ivóvizünkért és a termőföldünkért. Ami egyébként lehet, hogy nem is akkora marhaság, mint ahogy elsőre tűnik. Mert elsőre úgy tűnik, hogy nemzetünk első prófétája ezen a héten éppen a nemzetközi gyarmatosítókra veri a balhét, ahelyett, hogy beismerné: gyerekek, ezt nagyon elbasztuk, rossz válaszokat adtunk a nem jól megértett gazdasági kérdésekre, ráadásul a hülyeségünk, és a prosztó kivagyiságunk miatt összebalhéztunk a szövetségeseinkkel, és benyaltunk az ellenségeinknek…

Ámbátor meglehet, hogy most tényleg a földünk meg a vizünk kell nekik, csak épp erre nem az a válasz, hogy becsukunk ajtót-ablakot, és a határainkon kívülre zárjuk a külföldet. Mert ugyan nagyon jól hangzik, hogy majd mi ellátjuk magunkat, ráadásul sokkal jobb, egészségesebb és értékesebb mezőgazdasági termékekkel és élelmiszerekkel, csakhogy erre nem vagyunk, és nem is leszünk képesek. Ez duma, kérem szépen!

A kis- és középbirtokokra épített mezőgazdaság a mai világpiaci környezetben működésképtelen. Ekkora területen – néhány szűk szegmens kivételével – lehetetlen rentábilisan termelni, ezek a gazdaságok soha nem lesznek képesek arra, hogy versenyezzenek a nyugat-európai és amerikai rendszerben működő nagyüzemekkel. Legalábbis a jól működő, tőkével jól ellátott, korszerű, folyamatosan fejlődő és kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező nagyüzemek és kereskedelmi hálózatok nélkül! A virágzó kisgazdaságok álomvilágára épített mezőgazdasági modell rondán megbukott a rendszerváltás, azaz a magyar termelőszövetkezeti és állami gazdasági, s az azzal együtt dolgozó feldolgozóipari vertikum szétverése után.

Mindezek nélkül az önellátó vidék és a „magyar asztalra magyar ételt!”-vízió egy cserekereskedelemre épülő, ősközösségi társadalom képét vetíti előre. Vagy ami még rosszabb: egy észak-koreai típusú társadalomét, amely elzárja magát a külvilágtól, nehogy megfertőzze a dolgozó népet a hanyatló Nyugat szennye. Minek nekünk spanyol paradicsom januárban? Majd főzünk a saját magunk által eltett paradicsomlével! Izraeli narancs? Ne már! Hiszen van nekünk télálló almánk, igazi szabolcsi, tőmagyar! Szlovák cukor? Pfúj! Majd isszuk mézzel a teát. Ja, tea sincs… Ott röfög majd Dezső az ólban, tyúkok kapirgálnak az udvaron, Riskát megfeji esténként a nagymama – de szép is lesz!... Az ötlet működik, de azért alig hihető, hogy a szombaton a kormány mellett az utcára vonuló tömeg pontosan erre adta a voksát két éve.

Mármost, a program 2020-ig tart – a jelek szerint ekkora távra tervez a kormány –, és első blikkre 300 milliárdot szánnak rá. Csak halkan kérdem: mire elég 300 milliárd? A mai tempóban ez idő alatt futballstadionokra is többet költenek. Azt pedig már megkérdezni sem merem, hogy a végén kiknek a zsebében landolnak majd ezek a milliárdok. Mert, hogy nem a kistermelőkében és a családi gazdálkodókéban, abban egészen biztosak lehetünk…

Kérdés persze, hogy miként akarják elérni az áhított célt: „magyar asztalra magyar ételt”? Ki akarják zárni a külföldi termékeket a hazai versenyből? Végül is, ez belefér a mostani kormány arrogáns szélmalomharcába. Vagy támogatásokkal és protekcionista intézkedésekkel akarják helyzetbe hozni a magyar termelőket? Ez sem kevésbé ellentétes az európai elvekkel, úgyhogy ez a lehetőség sem zárható ki. Vagy pusztán arról van szó, hogy a kormányfő pontosan tudja, hogy az elkövetkezendő években a magyar embernek csak annyi jut majd az asztalára, amit maga megtermel, mert se munkája, nem lesz, se pénze nem marad a csontig hatoló adóprés után? És a Darányi-program csak e keserves tények ezüst csomagolópapírja? Talán még ez a leginkább elképzelhető verzió…

Irány az ősközösség! Hajrá Darányi terv, hajrá Magyarország!

(Cívishír.hu)

Ha esetleg volt még egynéhány honpolgár a zordon Kárpátok öblében, aki elhitte, hogy ez a hatalom csupa normális emberekből áll, az most végképp megbizonyosodhatik arról, hogy ezt az országot a Lipót bezárása után elszabadult elmeháborodottak vezetik. Könyörgöm, ha egy kormánynak annyira megerősödött az ellenzéke, hogy a saját hatalma másként nem manifesztálható, csak kormánypárti tömeggyűlésekkel, akkor az a kormány egy meggyengült, társadalmi bázisát vesztett kormány, és az önmagát éltető tüntetések megszervezése csak a saját gyengeségét igazolja. Ha viszont ez a kormány egy erős, széles és mély társadalmi bázissal rendelkező kormány, akkor az önmaga magasztalására és a nemzet, irányában megnyilvánuló imádatának és a belé vetett hitének a demonstrálására rendezett össznemzeti eszméletvesztés nem több, mint a diktátor bizantinus önfényezése. Tudják ezek, hogy mit csinálnak?

A civilek által szervezett, kormányt támogató mai rendezvény befejeződött. A békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt. Emberemlékezet óta Magyarországon ekkora tömeg még nem demonstrált a kormány és politikája mellett. Rendőri intézkedésre nem volt szükség.

Budapest, 2012. január 21. Belügyminisztérium Sajtóosztály

Mielőtt tovább mennénk, érdemes elidőzni egy gondolat erejéig itten: "Emberemlékezet óta Magyarországon ekkora tömeg még nem demonstrált a kormány és politikája mellett." De, jelentem, demonstrált. Nagyon is, és ennél sokkal nagyobb tömeg is. Jelesül éppen az eme közleményt a nevével hitelesítő miniszteriális személyiség közbiztonsági bábáskodása alatt – de az egy másik pártállam volt... És azok az akkori tömegdemonstrációk is legalább annyira voltak hitelesek, mint a mostani.

Kormánypárti tüntetések tavasza jő, hogy megmutassák, igenis van tömegbázisuk. A következő hónapokban tehát kiderül, hogy a kormány is tud akkora tömegeket megmozgatni, mint az ellenzék, a civilekről nem is beszélve. És ez nyilvánvalóan így is van, a kormány hatalmas tömegeket tud az utcára vinni, ezt senki nem vonja kétségbe. Nagy kérdés viszont, hogy a világ bármely hatalma által a saját ünneplésére utcára csábított tömeg átszellemült éljenzése mennyiben tekinthető hitelesnek.

Első blikkre eszement baromságnak tűnik az idea. Gondoljunk csak bele: valóban lehet százezreket őszinte szimpátiatüntetésre hívni amellett a kormány mellett, amely másik százezreket nyomorít meg az ostoba gazdaságpolitikájával, egy szűk klikket a gazdagság soha nem látott magasságába emel, bohócot csinál Magyarországból a külpolitikai faszkalapkodásaival és évtizedekre visszaveti a demokratikus vívmányainkat? Mármost, az ötlet, bármily kétségbeesettnek tűnik is, tulajdonképpen nem is olyan rossz. Úgyannyira, hogy a történelemben ezt a PR-eszközt már nagyon sokan alkalmazták, ráadásul többnyire lenyűgöző sikerrel. De vajon miképpen akarja demonstrálni önnön kiválóságát ezen a forrongó tél végi tavaszon Hazánk és Népünk Bölcs Vezetője? Következzék A nap izéje ötletbörzéje, Pártunk és Kormányunk okulására!

Az egyik, és alighanem a legkézenfekvőbb megoldás: jó sok embert kivinni az utcára. Jó sok mosolygós honpolgárt busszal odaszállítani széles e hazából, zászlókat és a kormányt és vezetőit éltető, s a rusnyaféregrohadtlibsibolsi ellenzéket szapuló táblákat a kezükbe nyomni. Sört nekik és virslit – hadd éljenek! Illetve: éljenezzenek.

A másik módszer: Pártunk és Kormányunk szeretett prominensei, sőt maga a Kedves Vezető is elvegyül a tömegben. Mosolyogva fogadja a gratulációkat és a röpke hűségesküket, megsimogatja a gyerekek buksi fejét, sört iszik és nagyot harap a virsliből, hisz' ember ő is, közülünk való. Ennek csekély az esélye mostan, mert a Kedves Vezető épp' nagyon is be van tojva, retteg a zemberektől – tőlünk tehát –, és nemigen szeretne kínos kérdésekre válaszolni és kellemetlen bekiabálásokat fogadni, de azért nem lehetetlen, hogy mégis vállalja a kockázatot. 

A harmadik lehetőség: világraszóló eredményeink bemutatásával rommá zúzni a destruktív ellenzék érveit. Hiszen hatalmas dolgokat hajtottunk végre a nép, a nemzet segítségével, a népért, a nemzetért! Lássa a világ, hogy mit értünk el, hogy mit akarnak eltagadni tőlünk azok a fránya kommunisták! És akkor majd mindenki boldog lesz, megnyugosznak a kedélyek, elhallgatnak az ellenünk áskálódók.

Aztán van itt a kormánypárti tüntetéseknek még egy fajtájuk: az erődemonstráció. Túl sok mindent nem kell erről elmondani, a nevében benne van a lényeg. Velünk van a hatalom, majd mi rendet csinálunk, akárki meglássa! Nincsen pofázás, nincs visszabeszélés – vegyétek tudomásul, hogy mire hatalmaz fel minket a kétharmad.

A kormánypárti tüntetésről, mint politikai propagandamódszerről hirtelen nem jut eszünkbe több. Ennyi van benne, nem több. Bértüntetőkkel, odavezényelt, előzőleg jól beszaratott, a kenyerüket féltő közszolgákkal, oskolásokkal, az önként odamasírozó, már-már vallásos hév fűtötte hívekkel, és persze nagyon sok őszinte követővel. A királyi hírközlés majd megfelelően tudósít róla, a több tízezres tömegből másfél milliós leszen, az ellentüntetőkből pedig rendzavaró bekiabálók, de leginkább senki sem. 

Nem baj, ha tudjuk, hogy a kormánypárti tüntetés szervezése a legitimációs problémákkal küszködő hatalom utolsó csapása a polgárok agykérgi neuronjaira. A módszert nagyobbára akkor veszik elő, amikor vagy kifogytak az ötletekből, vagy az agymosást eggyel magasabb sebességi fokozatba akarják kapcsolni. Tessék választani...

Európa néhány, nálunk fejlettebb országában többé-kevésbé fájdalommentesen bevezették a füstmentes vendéglátást garantáló törvényt. Nálunk ezt sikerült alaposan elcseszni, mégpedig a „türelmi idő” révén. Ezzel ugyanis csak annyit értek el a törvényalkotók, hogy a jogkövető vállalkozók szopnak, a szociopaták kaszálnak. Ez a világon mindenütt működik – nálunk nem…

Amikor tavaly, még az év végi zöldgomb-nyomogatási őrület előtt elfogadta Magyarország képviselőháza azt a gyönyörű és beszédes nevű jogszabályt, amely a „2011. évi XLI. törvény a nemdohányzók védelméről és a dohánytermékek fogyasztásának, forgalmazásának egyes szabályairól szóló 1999. évi XLII. törvény módosításáról” névre hallgatott, sokan föllélegeztek. Ez a törvény ugyanis azt garantálta, hogy 2012. január elsejétől majd nem kötelező vastag bagófüstöt szívnunk ahhoz, hogy egynémely ösmerősünkkel el tudjunk tölteni néhány órát. Ez persze eddig sem volt kötelező, ám a diskurzus eleddig mindenképpen cigiszaghoz volt kötve. Most majd nem így lesz, és ez jó. Most majd lehet jókat beszélgetni a vendéglátó egységben anélkül, hogy az ember teljes toalettjét rögtön a tisztítóba kéne vinni, a bagószag miatt, ugyebár. Más kérdés persze, hogy majd a gyanakvó nejek mit fognak szólni, ha a férj enyhén spiccesen, ám kocsmaszag nélkül szédül haza éjjel – „Hol voltál, te ártány, hát még kocsmaszagod sincs? Biztos kurváztál!...” De ezzel majd adott helyen és időben a delikvensnek kell elszámolnia. Nem ez a lényeg ugyanis.

A lényeg az, hogy hiába a nemzet jobbulását előmozdítani szándékozó, a tüdőbaj leküzdését célzó néptribuni nekirugaszkodás – ez a projektum, csókolom, alaposan el van baszva.

Mindösszesen annyit sikerült elérni ugyanis, hogy azok a vendéglátóhelyek, amelyek vezetői, tulajdonosai komolyan vették a január elsején hatályba lépett jogszabályt, és, ahogyan kell, megtiltották odabent a bagózást, nos, ezek akkorát szopnak március végéig, mint a nagyöbű torkosborz. Mert a jogszabály egyértelmű: januárt elsejétől megtiltja zárt helyeken, így többek között a zárt légterű vendéglátóhelyeken a dohányzást. De a büntetésre ad három hónap „türelmi időt”.

Tessék mondani, erre miért volt szükség? Ez itt Magyarország, csókolom!

Lehet, hogy amikor Írországban hatályba lépett a bagótörvény, akkor mindenki nyelt egyet, káromkodott két legényeset, leanyázta a kormányt, aztán kiment a kocsma mellé cigizni, és ugyanezt tette a „türelmi idő” alatt is, mert a szabály, az szabály. A dolog ott működött. De ez itt Magyarország. Ha itt azt mondják, nem lehet bagózni odabent, de még három hónapig nem büntetünk, akkor ettől a pillanattól kezdve mindenki magasról szarik a jogszabályra. Azaz majdnem mindenki. Mert aki viszont betartja, betartatja, az a vendéglátós, aki nem engedi, hogy a saját éttermében, sörözőjében dohányozzanak a vendégek, az most lehúzhatja a rolót. Mert az esték népe most abba a néhány kocsmába megy, amelyikről tudja, hogy tojik a törvényre, és a hatályos jogszabály ellenére is engedi a dohányzást. Ez a „türelmi idő”- kiegészítés csak annyit ért el, hogy a jogkövető vállalkozók életét, nem kicsit megnehezíttette. És akkor ők most majd biztos úgy fogják gondolni, hogy „milyen szép is ez a jogállam” – és holnaptól ők is tudják, mi a dolguk: szarunk rá!

Ez a módja annak, hogy egy látszólagos „szavazóbaráti” gesztussal miként fossa szájba magát a demokrácia…

(CívisHír.hu)

Minden jel arra vall, hogy a magyarországi demokráciát féltő, diktatúrát kiáltó hangok erősen túlzók. Nem épül itten semmiféle bolseviki teljhatalom, nincsenek az oroszok a spájzban. Mindössze annyi történik, hogy éppen ezekben a kemény hetekben derül ki alighanem mindenki számára, hogy egy országot a 21. században nem lehet úgy vezetni, mint egy vállalatot. Sem pedig úgy, mint egy hűbéri társadalmat. Pláne nem, mint egy maffiacsaládot. Orbanisztán hűbéresei, a gazdasági burzsoázia kezdi elveszteni a hitét az urában. És ez a felismerés most nagyon sokaknak nagyon fájni fog...

Fotó: Facebook.com

Amikor Orbán Viktor 1998-ban átvette a kormányrudat a szocialistáktól, akkor egy viszonylag kiegyensúlyozott nemzetközi gazdasági környezetben, a legnagyobb megrázkódtatásokon már túlesett országot vett át. Nem okozott hát gondot, ha folytatta elei munkásságát, és a központosított nemzeti vagyon és a nemzeti jövedelem java részét, állami megrendelések útján, a saját gazdasági burzsoáziájának kiépítésére fordítja. Ez a klientúra-rendszer nem az ő találmánya, lényegében ez mozgatja Magyarország és Európa gazdaságát a kora középkor óta. Nem mindegy azonban, hogy ezt mikor és miként csinálják az urak.

Orbán most egy kisöpört padlást vett át, ráadásul a világgazdasági környezet a legkevésbé sem mondható konszolidáltnak, a módszerek azonban nem változtak.

A Vezénylő Tábornok úgy tekint Magyarországra, mint egy nagyvállalatra, amelynek ő az elnök-vezérigazgatója. Az autoriter vidéki vállalati középkáder gyermekeként szocializálódott férfi nem tudja elképzelni, hogy az erőszakos parancsuralmi rendszeren kívül létezik más, hatékony vezetési módszer. Ezért hát parancsuralkodik. Mindenhol, az élet minden szintjén. Ő tudja, mi a helyes, és ezt mindenkinek kötelessége tudomásul venni. Nincs apelláta! Amit pedig nem lehet hatalmi szóval megszerezni, azt még mindig meg lehet venni. Így szerzi Orbán a támogatóit.

Hatalmas állami beruházásokkal, előre lezsírozott közbeszerzésekkel, sok-sok milliárdos megrendelésekkel tömi tele a sorba beálló cégek, vállalkozók zsebét. Ezermilliárdokról van szó! Ha kell, államosítja a dohánykereskedelmet, a kórházakat, az önkormányzati vagyont – nem gond, a kétharmad felhatalmazást ad rá. Ha a jogszabályok, vagy éppen az Alkotmánybíróság szembe jön, sebaj, annál rosszabb az Alkotmánybíróságnak! Írjunk új alkotmányt, rendezzük át az igazságszolgáltatást – a lényeg, hogy menjen az üzlet!

Néhány tucat pénzember és nagyjából ugyanennyi cég érdekében Orbán hajlandó volt bohócot csinálni Magyarországból. Azért, hogy senki se ugasson bele a bizniszbe, képes volt összeveszni a fél világgal. Azért, hogy ne döccenjen a vállalkozás, összebalhézott a szövetségeseinkkel, és picsipacsizott az ellenfeleinkkel. Magyarország nemzetközi hitelessége a béka segge alatt van, valahol Fehéroroszország és Észak-Korea között félúton, habár utóbbi lehet, hogy beelőz a diktátor halála után.

Orbán és bandája most nem azért van bajban, mert bajban van a magyar gazdaság. Hanem azért, mert ezt a bajt képtelenek másként elhárítani, mint hogy beengedik Magyarországra az IMF és az EU revizorait. Másképpen nem kapunk pénzt ugyanis, ami nélkül viszont megáll az üzlet. Ámde ezek az ellenőrök minden szőnyeg alá be fognak nézni, kiráncigálják a csontvázakat a minisztériumi szekrényekből, és akkor nem lehet majd kétharmadra meg új Alkotmányra hivatkozni! Vége lesz a zsíros sógorkoma-szerződéseknek, nem lesz több ál-közbeszerzés, nem lesz több megbízási lánc az autópálya-beruházásoknál, sőt, talán az is kiderül, miért állt érdekében minden korábbi kormánynak, hogy húsz év alatt se lehessen befejezni a négyes metrót.

Bezáródnak a pénzcsapok, miniszterelnök úr, bizony! Orbán ezért igyekszik minden erejével elodázni azt a pillanatot, amikor végképp le kell húznia a rolót. Már mindent elnyelt az elképesztő orbáni téboly. Állami megrendelésnek címkézve felosztotta a hűbéresei között több millió magyar nyugdíj-megtakarítását, épp most igyekszik rátenni a kezét az ország devizatartalékaira (de szerencsére ezért már rácsaptak a kezére) és az önkormányzati vagyonra, kicsinálták a konkurenciát a szerencsejáték-iparban, majd elegyengették az utat a saját kaszinóbizniszük előtt... Mindent elvettek már, amit lehetett, zsarolással, megfélemlítéssel, a szabályok átírásával. Nem ismerős a módszer?

Óhatatlanul felmerül a kérdés a magyar gazdaság és politika elmúlt húsz évének ismeretében: Vajon van maffia Magyarországon? A válasz: már nincs. Itt valami egészen más jelenségről van szó. Maffiáról akkor beszélhetünk, ha a szervezett bűnözés megveti a lábát a politikában és az igazságszolgáltatásban. Nálunk erről ma nincs szó. Eddig csak vicc volt, ám kéretik egészen komolyan venni: a kormány nem tűri a konkurenciát. Maffia tehát nincs ma Magyarországon. De vajon minek nevezzük azt, amikor az állam maga viselkedik szervezett bűnbandaként?

Ám ez már a végjáték...

Emlékezetes nap volt január ötödike! Ezen a napon bizonyosodott be végérvényesen, hogy a „magyar gyorsnaszád” hajóhídja üres, a kormány előtt nem áll senki. Habár az is lehet, túl sok hisztis hülyegyerek marakodik ott egymással, és most éppen egymás fejét verik a kifestőkönyvükkel. Másnap, január hatodikán a helyzet cseppet sem változott, mindössze délelőtt beszállt a közös hisztibe a kapitány. De nem maradt a parancsnoki hídon. Az ország továbbra is kormányos nélkül, ismeretlen célja felé tart.

Miközben a csütörtöki m1 Híradóban éppen Fellegi Tamás IMF-tárgyalásokért felelős tárca nélküli minisztertől tudhattuk meg, hogy Pártunk és Kormányunk pontosan 180 fokos fordulatot tett az eddigi nagyfiúskodó hisztizéshez képest, a Fidesz parlamenti nehézbombázója – a magyar nyugdíjakért krokodilkönnyeket hullajtva – egy másik sajtóeseményen újabb, Magyarország elleni nemzetközi spekulációkat vizionált. És ha ez esetleg valakinek nem volna elég ahhoz, hogy meggyőződjön arról, tökéletesen széjjelhullott a rend a Fidesz háza táján, akkor érdemes alámerülni a szellemi Mariana-árok legmélyére, ahol Deutsch „Akkor Leszophatsz” Tamás és Lázár „Mindenki Egy Kis Pöcs, Aki Nem Én” János baszogatja egymást a másik pökhendi/alpári stílusa miatt.

Nemrégiben még azt hallhattuk a Kedves Vezetőtől, hogy hazánk nem rés, hanem erős bástya – ja, nem, az egy másik Kedves Vezető volt... Szóval, a minapában azt hallhattuk a mi mai Vezénylő Tábornokunktól, hogy Magyarország nem egy ványadt ladik a háborgó európai tengeren. Hanem egy gyorsnaszád, amely teljes gőzzel száguld a győzelem felé, mert a parancsnoki hídon tudják, mi a kihívás, hol van a cél, és azt is hiszik és tudják, hogy ez a rendkívüli cél kizárólag rendkívüli eszközökkel érhető el, még akkor is, ha az elemek és a mindenfelől ármánykodó ellenségek összeesküdtek ellenünk.

Sokan akkor is, most is kétségbe vonták azt, hogy ennek a dacos szembeszegülésnek bármiféle oka vagy alapja lenne, de most már nem az a kérdés, van-e értelme annak, hogy a világon mindenkivel összevesszünk. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy a kormányzó Fidesz-vezér valójában a lovak közé dobta a gyeplőt. Mert ha most ugyanaz az autoriter, zseboroszlán Orbán Viktor ráncigálná a kormányrudat a maga bolseviki hatalmi módszereivel, akit eddig ismertünk, akkor nem lenne hiszti és nem lenne közbepofázás! És akkor, mielőtt bekopognák a számítógépbe Fellegi sajtótájékoztatós szövegét, már elkezdte volna kommunikálni a miniszterelnök szájszerve, miért hatalmas győzelem Magyarországnak az, hogy újra tárgyalóasztalhoz kényszerítettük az IMF-et és az EU-t.

No de most nem ez van.

Mert most az van, hogy egy rohadt sumák mellédumáló mellékmondat nélkül jelenti be Fellegi, hogy a valutaalap és Brüsszel elé térdepeltünk, sőt már el is kezdtünk sliccet gombolni, feltételek nélkül megadtuk magunkat, jöjjön, aminek jönnie kell. Na jó, azért egy kis hazugság még belefért, mert, ugyebár, az a bizonyos január 18. nem arról szólt, hogy majd akkor leülünk tárgyalni a hitelünkről, hanem arról, hogy majd akkor az IMF és az EU megvizsgálja, érdemes-e egyáltalán velünk egyezkedni. Ez az alap, ennyit hazudni muszáj, végül is attól, hogy a tábornok odahaza borogatja a fejét, a szövegeket még ugyanazok írják. Meg még ez is: „A sajtó ne a pletykákra és a híresztelésekre figyeljen, hanem arra, mit mond a kormány!” Erről mindjárt az jut eszünkbe, amikor Orbán az amerikai nagykövetnek azt mondotta ártatlan orcával, hogy ne azzal foglalkozzon, amit mond, hanem azzal, amit tesz...

Amikor azonban csak ennyit hazudik a kormány, az ember rögvest gyanakodni kezd. Vajon nem lehetséges, hogy ez az egész mind hazugság? A Fellegi-féle bejelentésre a forint árfolyama megállt a történelmi csúcson, sőt, elkezdett lassan aláereszkedni. Az urak most szépen gyorsan eladták az eurójukat – láttunk már ilyet, hajjaj! –, a kedélyek megnyugszanak, aztán néhány hét múlva Magyarország újra fölveszi a homokozó urának szerepét a játszótéren. Végső soron, ha jó ütemben csinálják, akkor a hullámvasúton utazó forintárfolyamon is lehet pénzt keresni.

Jelentem, a kormányos mégsem lépett le végleg, csak szabadságra ment. Pénteken délelőtt egy órácskára visszatért, a parlamenti dolgozószobájában legalizálta a választók előtt a fizetését, majd újra elsasszézott a kormánykerék mellől. Azt, hogy ki vezeti az országot, továbbra sem tudni. Csak a biznisz a tuti, abban meg lehet bízni, az üzlet megy tovább. Nemsokára azonban visszajön, addig a többi rosszcsont jól kijátszhatja magát. Vagy nem. De az legalább biztos...

(CívisHír.hu)

Hétfő estére civil szervezetek tüntetést jelentettek be az Operaház környékére, de a rendezvényen a szinte valamennyi valós és virtuális ellenzéki szervezet között részt vesznek Gyurcsány szocialistái is, bárkik legyenek is azok. Miközben tehát az új Alkotmány hatályba lépése tiszteletére rendezett gálaesten az urak egymás ánuszát tartják tisztán a valós sajtó teljes kizárásával, a nemrég még legnagyobb ellenzéki párt saját ellenzékének tagjai tesznek újfent tanúságot amellett, hogy ellenzékben is lehet ostobaságokat művelni. De ez még nem minden! Amidőn Gyurcsány szocialistái próbálják bizonyítani a létezésüket, egy földalatti-megállóval odébb deli magyar fasiszták – a kormányellenes demonstrációéval azonos helyen és időben! – tartanak tömeggyűlést. Legalábbis ők tömeggyűlésről beszélnek, és nem balhézásról. Bejelenték ugyanis a minap egy viszonylag marginális náci honlapon, hogy nekik bizony elegük van a komcsik és a zsidók randalírozásából, és majd ők megtisztíccsák az utcákat a szennytől.

Mármost, ezen egészen eddig a pontig akár még röhögni is lehetne. Abban a pillanatban azonban, amikor a terrorcselekményekkel vádolt Budaházy kiáltványban áll az ellentüntetők mellé, s nem csekélyebb eréllyel csatlakozik ahhoz a betiltott Magyar Gárda is, nos, ekkor az ember elgondolkodik kicsinyég.

Vannak ugyanis kellemetlen áthallások.

Ezek az áthallások pediglen 1932–1933 Németországából suttognak fájó emlékfoszlányokat. Abból az időből és abból az országból, ahol a korábban tessék-lássék betiltott, féllegális náci párthadsereg az osztrák bűnöző hatalomra kerülését követően már nemcsak a megfélemlítés szándékával masírozott az utcákon. Hanem nyílt erőszakkal mutatta meg a helyes utat a kétkedőknek, és mutatta meg a helyüket a nemzettest tagságára érdemtelennek nyilvánított német polgároknak.

Szóval, röhögjünk a százszor leszerepelt, megbukott és levitézlett ex-kormányfőn, aki elmondja a tutit az Operában a seggnyalói gratulációit szerényen fogadó kollégájáról. Arról a miniszterelnökről, aki pontosan ugyanannyira hatalommániás és hatalomfüggő, mint ő maga, csak, ugye, Orbán most bent van, ő meg kinn. És röhögjünk az árpádsávos zászlókat lobogtató, egyenruhás mélymagyar bohócokon is, akiknek – pontosabban azoknak, akik az utcára küldték őket! – pusztán annyi volt a céljuk ezzel a ramazurival, hogy jól beszarassák a szocialista és liberális honfitársaikat. Azért, ugye, hogy tudják, hol a helyük. Szóval röhögjünk, de azért közben jusson eszünkbe, hogy anno csak öt év kellett ahhoz, hogy az utcákon masírozó egyenruhás csőcselék összehozzon egy Kristályéjszakát.

Orbán Viktor udvarias hangvételű, de elutasító választ küldött az Európai Bizottság elnökének. A kormányfő azt mondta: az a két törvény, amelyet Brüsszel kifogásolt, megfelel az európai jogrendnek. „Tudattam vele, hogy nincs mód, hogy halasztást engedjünk, mert az alkotmány január elsejével hatályba lép, ráadásul az új alkotmányban fontos építőkő mindkét törvény. Ezek a törvények egyébként pedig nem tartalmaznak semmi olyat, amit neki jogában, módjában állna kifogásolni.” (Index.hu)

A kormány a helyén, csapataink harcban állnak...

A történet alighanem ma már minden hírérzékeny magyar újságolvasó-internetező számára ismert. Páratlan botrányként tálalja a román sajtó, hogy a pénteken Csíkszeredában lejátszott román-magyar válogatott jégkorongmérkőzésen a román válogatott magyar nemzetiségű tagjai is a magyar Himnuszt énekelték. Legyünk pontosak: a 24 tagú román keretből 22-en. Merthogy imigyen fest vala a román hokiválogatott: 22 magyar, egy honosított ukrán és egy román nemzetiségű játékos. A botrány fergeteges, egyesek árulásról beszélnek, legutóbb pedig felvetődött, hogy megvonhatják a költségvetési támogatást a román hokiszövetségtől.

Innen, Budapestről, hazafias tettnek érződik ez a rebellió – Bukarestből nyilván másképpen. De azért, ha kicsinyég tárgyilagosabban szemléljük a dolgokat, óhatatlanul fölvetődik a kérdés: Vajon sportszerű tett volt a román válogatott játékosoktól címeres mezben némán hallgatni a saját államuk himnuszát, majd hangosan énekelni az ellenfél himnuszát? A számukra győztes meccs végén pedig (a románok 4–1-re nyertek), amúgy spontánul, a közönséggel együtt énekelni a Székely himnuszt, ami köztudottan a román állammal való szembenállás jelképe...

Most komolyan: Szerintetek ez menő vagy ciki?

Vadállatok és kutyák százait gyilkolta le eddig egy ész nélkül megépített öntözőcsatorna az Alföldön. Fábiánsebestyén mellett részben EU-pénzből valósult meg a Donáti öntözőfürt rekonstrukciója. A vízelvezető csatorna alját műanyag fóliával bélelték ki, ami halálos csapdává tette a csatornát. A belecsúszott, vagy inni érkezett, esetleg csak egyszerűen az átkeléssel próbálkozó őzek, rókák, vaddisznók, kutyák képtelenek többi kimászni, és iszonyú kínok között pusztulnak el a hideg vízben.

Nézzétek meg, hogyan fest egy természetbarát beruházás ma Magyarországon! (FIGYELEM, A NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS VIDEÓ!!!)

Lám, a Fidesz hű a választási ígéreteihez: kifehéríti a gazdaságot és egyszer s mindenkorra eltörli a baksist az egészségügyben. Nem lesz többé hálapénz! Le a borravalóval! Ebugatta himpellérei, majd lesz itt rend, akárki meglássa! 

Kedden 255 igen vokssal 98 nem szavazat ellenében, megszavazta az Országgyűlés az új  Munka törvénykönyvét. A sok száz módosító javaslat eredményeképpen jócskán átírt kódex nem egy passzusa már alaposan kiverte a biztosítékot az érdekvédőknél, a végső szövegben valahogyan mégis benne maradt egy eldugott kétsoros passzus.

A törvényben a munkavállaló kötelességeit az 52. paragrafus veszi számba. Ez lényegében nem más, mint egy felsorolás, amelynek másodi bekezdése imígyen szóla: „A munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki.” A törvény indoklásának e kitételre vonatkozó rész szerint ez a rendelkezés a borravaló és a hálapénz elfogadásának tilalmáról szól.

Milyen szép is ez! Egyszeribe’ vége lehet ennek a sok évtizedes rémálomnak? Csak egy törvény, és máris elfelejthetjük a megalázó borítékdugdosást, meg az azt megelőző nyomozást: Tessék mondani, nővérke, mennyit szoktak adni az adjunktus úrnak?... Ennyi lenne az egész? A pincérek és a pultosok pedig vigyék csak szépen haza a fizetésüket, és ne turkáljanak a vendégek zsebében a lebilincselő mosolyukkal és a kedveskedő flörtölésükkel? Mindennek megvan az ára. A bornak a boré, amit az árlapról kalkulálunk, a gyerek mandulaműtétjének az árát pedig a fizetésünkből vonják, vagy havonta magunk, önszántunkból fizetjük be sárga csekken a tébének…

Igen, ezt ígérte a Fidesz, amikor kétharmadot kapott tőlünk a Parlament ódon falai között. Azt mondta, majd kifehéríti a gazdaságot, és rendet tesz az egészségügyben. Talán némelyikünk még arra is emlékszik, mintha konkrétan a hálapénzről is esett volna szó. A borravalóról nem, ez csak ráadás, így karácsonyra, hogy örüljünk…

Mink pediglen örülénk vala neki, így, irodalmi félmúltban, mert eddig még igazán nem örültünk, és hogy fogunk-e neki, az azért még egyáltalán nem bizonyos. Van ugyanis ez a kétsoros passzus… Hogyaszongya: „A munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki.”

„A munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül…”

Tehát tilos lesz a hálapénz meg a borravaló, utóbbi még akkor is, ha ezzel egy szemernyit sem fog kifehéredni a vendéglátás, legfönnebb a dolgozók fognak kevesebbet keresni, de ebbe most ne menjünk bele. A hálapénz azonban, no, az tényleg kényes téma. Tilos lesz majd adni és elfogadni is. Hacsak a munkáltató ehhez előzetesen hozzá nem járul.

Nem tudom, erről miért Mátyás király és a székely ember lánya jut eszembe…

(CivisHir.hu)

Alaposan kiverte a biztosítékot magyar természetfotósok körében az RTL Klub 2011. december 10-i Fókusz műsorának riportja, amely Szentpéteri József állítólagos nemzetközi sikerei és világhíre előtt borult le – nem kicsit, nagyon...

Lássuk, kicsoda is valójában ez a barátságos tekintetű, szimpatikus fiatalember, akire "világszerte negyvenmillió olvasó figyel", és aki "a világ legnagyobb természetfotósainak egyike", s "az USA legnagyobb természetfotós pályázatán aratott elsöprő sikert"!

Következzenek a tények.

1. A diadalmas kezdetek. Szentpéteri József élete első, jelentős megmérettetésén, az 1998-as magyar Az Év Természetfotósa pályázaton kétségkívül azonnal a zsűri figyelmének középpontjába került. A már akkor is patinás, s nemcsak Magyarország, de a közép-európai régió legrangosabb természetfotós pályázatának számító verseny történetében ugyanis mindaddig soha, senki nem fotózott olyan messzemenő tökéllyel kitömött, döglött madarakat, mint az ifjúsági kategóriában induló fiatalember. A nyilvános zsűrizés közben a grémium egyik tagjának feltűnt egy kép, amely szerinte kitömött kuvikot ábrázolt. Azonmód kiválogatták a fiatal versenyző összes képét, és láss csudát, szinte valamennyi ugyanilyen haladó, 21. századi technikával készült: volt ott kitömött madár, damillal mozgatott béka – az instant természetfotózás remekművei. A fiatalembert kizárták a versenyből, és igazából annak is örülhetett, hogy nem jelentették fel természetkárosítás miatt, hiszen egynémely modellje szigorúan védett állat mívesen kikészített hullája volt...

2. A nemzetközi karrier. A National Geographic magazin nemzetközi kiadásában valóban Szentpéteri József volt az első magyar fotós, akinek képe önálló képriportja jelent meg. Utóbb ez a kép e sorozat egyik darabja lett a magyar NG címlapfotója is. Ez szép siker, őszinte gratula érte, miképpen az ugyanabban az évben megjelent könyvéhez is, amelynek úgyszintén a címlapján szerepelt ez a bravúros kép.

Volt azonban egy kis bibi ezzel a fotóval. A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége sajtótájékoztatón hívta fel a közvélemény figyelmét az aggályaira: a fotón látható kérész nem mozog, és a lábai is természetellenesen állnak; a madár természetellenes, nem vadászpózban szerepel, és a szárnyai sem mozdultak be a vaku hatására; a szeme körüli hártya nem tanúskodik élő madárról; a folyton hullámzó Tisza nyomai sem fedezhetőek fel a képen. További fizikai és optikai ellentmondások is felfedezhetők a képen, amelyek részletezésétől e helyütt talán inkább eltekintenénk. Washington akkor nem fogadta el a magyar szakértők érvelését, ám amikor néhány hónappal később megjelent Szentpéteri könyve, a csalás azonnal szembeszökővé vált.

A könyv címlapján egy másik képkocka szerepelt ugyanabból a sorozatból, ám ez a fotó egészen elképesztő fizikai csodákat testesített meg! A naturArt akkori állásfoglalása szerint a májusban leleplezett manipuláció valóban megtörtént, mert a könyvben megjelent fotó és a NG-ben publikált képkocka részleteiben nem egyezik meg! Ez azt jelenti, hogy a jelenetről minimum két kép is készült, és miközben a 30–40 km/óra sebességgel mozgó madár nem mozdul meg a két felvételen, a vízben található tárgyak pedig elúsztak pár centimétert. Ami nyilvánvalóan vagy csoda, vagy Szentpéteri időközben felfedezte Mézga Aladár köbükunokájának időkibővítő kézi készülékét. Na, de és ezt így hogy? Mármost, egy-egy jelenetről minden valamirevaló fotós több felvételt készít. Mivel azonban a "bravúros felvétel" eredeti diája Washingtonban, a National Geographic páncélszekrényében pihent, ezért hát Szentpéteri kénytelen volt ugyanennek a kollekciónak egy másik kockáját kiválasztani, s azt elküldeni a könyvkiadó szerkesztőinek. Igen ám, de vajon miként történhetett meg, hogy két, akár csak tizedmásodpercnyi különbséggel készült képkockán a repülő madár semmit sem mozdul, ellentétben az alatta kavargó vízzel?Vagy lehet, hogy a madár nem is repült? Sőt mi több, valójában döglöttebb volt, mint Erwin Schrödinger macskája? 

3. A "világhír" újabb lépcsője. 2005-ben Szentpéteri képei átkerültek a Getty Images által fenntartott "National Geographic Image Collection" adatbázisába. A jeles fiatalember képei tehát ekkortól éppen ugyanolyan stock-fotók, mint több száz kollégájának munkái.

4. Művésznév születik. Ki tudja, miért, egyes maliciózus hangok szerint legalább részben az előző évek kínos emlékei miatt, Szentpéteri 2009-ben nevet váltott. Azóta Joe Petersburger néven publikál, s aratja a Magyarországon méltán világhírű sikereit.

5. A sajtófotó világában is elsöprő siker! A 2010. évi Magyar Sajtófotó pályázaton Mr. Petersburger megint csak jégmadaras képekkel nevezett a sorozat kategóriában. A fotók exif-fájljainak átvizsgálása során kiderült, hogy a képeinek egy része nem felelt meg a kiírásnak, mert a sorozat egyes darabjai más időpontban készültek. Kínos magyarázkodás után a kiváló fotós visszavonta a gyanús képeket. Szakértők szerint azonban még így is maradt a sorozatban egy legalábbis gyanús fotó! 

Ez a kép azért érdekes, mert egyrészt a madár még szinte el sem érte a vizet, máris akkorát csobban, mint egy hosszúszárnyú bálna, másrészt maga a jelenet is – legalábbis egyes ornitológusok szerint – nem életszerű. Ehhez kísértetiesen hasonló kép látható az említett ügynökségi archívumban is, ám itt már tökéletesen más a háttér – vajon miért?

6. Mr. Petersburger, a World Press Photo győztese! A világ legnagyobb sajtófotós pályázatán Szentpéteri egy etikailag erősen aggályos, akváriumban készült képpel nyert a Természetfotó/Egyedi képek kategóriában (ld. fent). A zsűri tagjai díjazták a bravúrt és az újszerűséget, de – lévén többnyire sajtófotósok – nem ismerhették fel, hogy a kép nyilvánvalóan manipulált környezetben készült. 

7. A legújabb világsiker. Joe Petersburger a minapában fődíjat nyert az amerikai National Wildlife Federation idei fotópályázatán. A nyertes képével kapcsolatban több aggály is felmerült, elsősorban a jelenet természetességét illetően. Spongyát reá, lehet, hogy a kitűnő férfiú időközben megjavult, és soha többet nem fog csalni. Azért nézzük meg a díjnyertes képet:

Csak az érdekesség kedvéért nézzük meg a világhírű amerikai képzőművész, a természet szobrászaként tisztelt Gary J. Eigenberger egyik alkotását:

Mindent egybevetve, Szentpéteri/Petersburger/Joe/József az elmúlt évek alatt soha, egyetlen egy, a képeivel kapcsolatos kételyre sem válaszolt. És ez több, mint érdekes. A vádak ugyanis egyetlen mozdulattal visszautasíthatók lennének, nem kéne több, mint nyilvánosságra hozni a kételyt ébresztő fotókkal egy időben készült többi képet is, illetve, jelesül egyes inkriminált művek eredeti változatát. Vagy egyszerűen csak elmondani, hogyan készültek. Ám ez soha nem történt meg.

Szentpéteri mindössze annyit tett, hogy egyszerű irigységnek nevezte az ellene indított hadjáratot, ami enyhén szólva nevetséges. A jeles fiatalember munkásságát kritikával szemlélők között ugyanis olyan, VALÓDI eredményeket elért fotósok vannak, akik nevéhez a világ VALÓBAN legjelentősebb nemzetközi fotópályázatain (mint például a POYi – Pictures of The Year International, a National Geographic Society világpályázata, a World Press Photo, a BBC Wildlife Photographer of the Year stb.) elért számos díj fűződik! És egyáltalán nem mellesleg, van közöttük olyan magyar természetfotós is, akinek Szentpéterit jócskán megelőzve jelent meg – etikai és szakmai szempontból soha meg nem kérdőjelezett! – képe a National Geographic nemzetközi kiadásában...

Nem irigységről vagy szakmai féltékenységről van tehát szó. Hanem arról, hogy a tényleg méltán, és nemcsak idehaza világhíres magyar természetfotósok nem szeretnék, ha a nevüket olyan figurák nevével mosná egybe a média, akik eddigi "eredményeinek" nem jelentéktelen hányadát csalások révén érték el. A minapi riport nyomán felmerül a kérdés, hogy vajon Szentpéteri beszámolt-e az őt kérdező televíziós riporternek és az őt jelenleg menedzselő ügynökségnek arról, hogy a valóságban miért érhetik azok a vádak, amelyekkel kapcsolatban láthatóan nem a válaszadás, hanem az elterelés a célja...

Egy réges-régi viccet juttat eszünkbe a hír, amely szerint immár nemcsak az „Urak” illetményét fizetjük az adóforintjainkból, de azokat a filléreket is velünk fizettetik ki, amelyek révén kényelmesen hozzájuthatnak a milliói(nk)hoz…

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkárai idén fejenként ötvenezer forintot vettek fel folyószámlaköltség-térítésként, vagyis azért, hogy fenntartsanak egy bankszámlát, amire át lehet utalni közel egymilliós havi fizetésüket – írja szerda kora délutáni hírében az Index.hu. Más tárcáknál is van ilyen juttatás, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnál és a Miniszterelnökségnél fejenként évi 1000 forintot osztottak erre a célra. Orbán Viktor is kapott, de ő csak 1000 forintot. (Index.hu)

Tökéletesen méltányolható magatartás ez: az urak a mi adóforintjainkból élnek, mi fizetjük őket, tehát magától értetődő, hogy arról is nekünk, adófizető magyar polgároknak kell gondoskodnunk, hogy eljuttassuk hozzájuk azt a javadalmazást, amit megszavaztak maguknak. A mi felhatalmazásunkkal, ugyebár, ezzel nincsen semmi probléma.

Mert a probléma nem ezzel van, nem a javadalmazással, és nem is a felhatalmazással, hanem azzal a pofátlan filléreskedéssel, amikor az ember azért alkudja le a támogatásként negyed áron kapott cipő árának a felét, mert van rajta egy koszpötty, amit majd utóbb ki kell pucolni. A legfőbb gond ugyanis az egésszel az, hogy az önmagát nemzetgazdaságinak nevező minisztérium az elmúlt nagyjából másfél év alatt jószerint csak és kizárólag kárt és presztízsveszteséget okozott ennek az országnak, és ebben a helyzetben talán nem lenne baj, ha az urak legalább megpróbálnának tényleg úriemberként viselkedni.

Ötvenezer forint – ennyiről van szó. Fillérek, az államháztartás ezermilliárdjaihoz képest mindenképp. Igen, valóban. Ki nem szar le ma a költségvetésben ötvenezer forintot? Ám itt ennél sokkal többről van szó! Szimbólumról, ami azt jelzi, hogy azok az emberek, akikbe a hitünket vetettük, mégsem teljesítették az általunk reájuk rótt feladatot, és amikor egyértelműen kiderült, hogy ebben a kuplerájban nem a bútort kell lecserélni, akkor ők csak még veszettebbül kezdtek kapaszkodni az íróasztaluk szélébe. Nos, ezek az emberek a puszta létüknél többet fizettetnek velünk továbbra is: a létük általunk fizetett költségeinek a költségeit is.

Tényleg buznyákokról van szó, nem vitás. Pitiánerség. Valahogy mégis egy réges-régi vicc jutott eszembe, a hetvenes évekből:

Egy bukaresti üzemben röpgyűlést hirdetnek. A vállalatvezető ismerteti a pillanatnyi nehézségeket, melyeken egyszerű munkaidő-hosszabbítással túl lehet jutni, így bejelenti:

– Ezentúl kötelező a napi 12 óra munka, változatlan fizetés mellett. Van-e valakinek kérdése, megjegyzése?

Döbbent csend: az ülést berekesztik.

Egy hónap múlva újra összetoborozzák a munkásokat, és most azt közlik velük, hogy az erőfeszítések nem bizonyultak elegendőknek, így a munkaidő marad, de a fizetések felét visszatartják. Néma csend. A tömeg szétoszlik. Újabb hónap elteltével bejelentik, hogy az üzemben szabotázs nyomait észlelték, ezért a következő alkalommal nyilvános akasztás lesz.

Egy hang:

– Tessék mondani, akkor majd a kötelet is mi hozzuk…?

(CivisHir.hu)

A hírek szerint újra felvetődött, hogy a Parlament kupolájának csúcsán el kellene helyezni korunk magyar demokráciájának szimbólumát. A jelenleg hatályos jogszabályok és hazánk aktuális állapotának figyelembevételével azonban a letűnt kort idéző tiltott önkényuralmi jelkép helyett ezt imigyen képzeli el a terv alkotója: