A nap izéje

Bayer Zsolt nem kedves ember. Hanem

egy igazi, kretén, barom állat, szerencsétlen, nyomorult, ócska, rohadt, kis proli

egy amorális, szétcsúszott, nárcisztikus, alkoholista faszkalap

pojáca, segg, bunkó, debil, együgyű, bárgyú barom

kretén fasz

becstelen gyáva szar gazember

mocskos patkány

tróger takony

finggal piros tojást festő seggfej

őrjöngő rohadék

szar lumpenproli, örvendező médiageci

csicska, mama kedvence, fröccsöntött forradalmár.

És mennyire meg lesz majd lepődve, ha végre falra lesz kenve, mint a takony. 

A kurva anyádat*.

*Szövegkörnyezetükből kiragadott idézetek: Bádog – Bayer Zsolt blogja, 2018. december 14. és 2019. január 16. közötti írásokból. Harminc nap termése.

Fotó: Bádog

Napok óta dúl az olykor méltatlanságba sodródó vita arról, hogy ki látható az 1956-os központi kampány óriásplakátján. Beszéljen egy – illetve két – kép, aztán döntsön ki-ki a saját belátása szerint.

Az annak idején a Life magazinban megjelent fotó képaláírásában megjelölt hajdani "pesti srác" családja csendben jelzi, hogy a fotó szereplője szerintük egyértelműen Pruck Pál, az 1956-os Emlékbizottság által jegyzett óriásplakát feliratában jelzett Dózsa László pedig a maga igazát bizonygatja. Mindeközben az emlékbizottság társelnöke, a történész Schmidt Mária odáig megy, hogy mindenkit történelemhamisítással vádol, aki szembe megy a központi akarattal: a képen a kiváló színész-rendező, '56-os veterán látható, és punktum.

Dózsa László a napokban az RTL Klub Híradójában azzal látta bizonyítottnak a maga verzióját, hogy bemutatta az általa állítólag 1956 óta féltve őrzött sapkáját, amelyben szerinte az inkriminált fotó készült.

Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről!

Íme a szóban forgó plakát:

Ez az eredeti fotó a Life magazin 1956 november 11-i számából. A képaláírása így kezdődik: "A Rip in the Iron Curtain: Photos From the Hungarian Revolution, 1956 – "On a man's mission, Pal Pruck, 15, was one of the many brave teen-agers who fought in the rebellion..." (A fotó a Newsweekben és a Time magazinban is megjelent, hasonló szöveggel.)

Íme a Dózsa László által bemutatott sapka, a híradós riportból kivágva. (A riport ide kattintva tekinthető meg.)

És akkor lássuk a kettőt egymás mellett:

Szerintetek ez a két sapka azonos?

Mintha az agyamat karistolnák egy kicsorbult pecsenyevillával.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

És mindezt vasárnap, hajnali fél kilenckor.

És mindezt csak azért, hogy még a meleg takaró alatt, csendes agyi zsibbadásomban, a konyhából gomolygó halvány kávéillat felhőjében, a sötétítő függöny árnyat nyújtó rejteke mögött is pontosan tisztában legyek vele: tél van, tél, gyönyörű tél...

Mert tél van, bizony, legalábbis odakint, házunk udvarán január 24. van, mert idebent tavasz van, gyönyörű tavasz, kávéillatú, sőt talán nyár is kicsinyég, hiszen a párnám alól altató, friss levendulaillat is előmerészkedik minden mozdulatomra, amit kedvesem képez nekem kétszáz kilométerről, hogy jobban aludjak. Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a téli vircsaftról.

Ám mégis győz a kíváncsiság. Kabátot veszek a pizsamára, és csak úgy, papucsban kibotorkálok a teraszra, mert ott, a mínusz négy fokban – ezt közli velem a hőmérő, de szerintem kevesebb van, illetve több, csak mínuszban –szebben gőzölög a forró kávé a bögrémből. Két marokra fogom hát az ibriket, és elmerülök az odakint elém táruló jelenet archaikus dramaturgiájában.

A kertész ippeg utat vág az udvarra hullott hóban, valami érthetetlen mérnöki intuíció okán nem a járdán, hanem keresztben a garázsok előtt. Épp előttem tolja a havat: Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

A kertész hórihorgas öregember, még nálam is magasabb, pedig én is jól kinőttem a földből a Nap felé, a hólapát láthatóan nem őrá van méretezve: hétrét kell görnyednie, hogy két kézre foghassa a nyelét.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

Mindezen túl, ha már az öregúr morfológiájánál tartunk, kertészünknek igen jelentős méretű orra is van a fején, nem karvalyorr, sőt nem is sasorr, hanem egyenesen keselyűorr, de abból is leginkább egy andesi kondoré. E gigászi szaglószerv hegyén pedig e pillanatban, a hólepel szórt fényében megcsillan egy csepp.

Kicsiny cseppecske – van ez így, különösen az átlagosnál nagyobb orrú, és különösen az idősödő férfiak esetében, és pláne a nagy hidegben. S mégúgy, ha hajolva állnak épp! A fagytól érzéketlenné válnak a kiálló alkatrészek, a hideg levegő pedig beindítja a váladéktermelést; ez a szervezet védekező funkciója, de ebbe most talán ne menjünk bele, mert nem ez a lényeg.

A lényeg a csepp.

Az a csepp, a cseppecske pedig ott táncol mostan a kondor-orr hegyén, és csak nő, egyre nő. Megigézve figyelem a váladékcsepp ontogenezisét, ahogy lassan önálló életre kel, mozgásának dinamikája egyre függetlenebbé válik magától az orrtól, amelytől származik, majd szinte felkiáltok a gyönyörűségtől, amidőn elválik attól, és megkezdi saját, szuverén életét.

De nem! Teljesen mégsem lett független: egy vékony, csillogó szál, mint valami pókfonal, mint tavaszi ökörnyál (milyen szép, sokat mondó metafora ez, büszke is vagyok rá!) összeköti még az őshazával.

Krrr... Hrrr... Krrr...  A mozdulat megáll.

A kertész lassan kiegyenesedik, a fonal még hosszabbra nyúlik. A csepp, mint egy kerti, miniatűr Foucault-inga, kört ír le, s amikor a gazdája felém fordul, egy hatalmas ív mentén a kertész háta mögé kerül. Az öregúr ekkor biccent egyet – s a kötelék megszakad.

Jómagam is köszönök a kertésznek, aki erre hátat fordít nekem, s ekkor megcsillan fakó, szürkészöld lódenkabátjának hátán az a bizonyos fonál. Keresztben, mint egy rendjel színes selyemszalagja. Az ordó tulajdonosa délcegen áll, mint egy harcos szent, kezében az attribútummal, a hólapáttal. Takonyrendi Szent Meganasus.

Felemelő látvány.

A szent kertész ekkor elővesz valamelyik zsebe mélyéből egy gyűrött zsebkendőt, és hiábavaló, de legalábbis elkésett próbálkozásként megtörli hatalmas orrát. No igen, az öregembereknek erre illik jó időben gondolni a nagy hidegben. Különösen az átlagosnál nagyobb orrúaknak.

A kertész ekkor rám néz a válla fölött, s mintha egy halvány, kaján félmosolyt látnék az ajka sarkában.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

A varázs egyszeribe’ szertefoszlik. A kávém is elfogyott, különben is fázom, visszatérek a lakás melegébe. Kabátom zsebéből gyűrött zsebkendőt veszek elő, és megtörlöm nedves orromat...

Hogyan csináljunk egy maroknyi emberből tömeget? Ezzel a címmel jelent meg az Index.hu címlapján egy Nyíregyházára címzett anyag arról – hogyan csinált maroknyi emberből tömeget a királyi hírmédia (a cikk itt olvasható). Van ilyen, láttunk már hasonlót, nem egyet, ezt a pofátlan propagandafogást a magát közszolgálati hírmédiának nevező pénznyelő fekete lyuk mainapság szakmányban alkalmazza.

Ugye, milyen szép? Reitter Ferenc 1867-ben akadémiai székfoglalójában ismertette talán legjelentősebb, mégis méltatlanul elfeledett elképzelését. A kiváló városépítész nem kevesebbet álmodott, mint hajózható csatornát a mai Nagykörút helyére. Itt az ideje megvalósítani a másfél évszázados ötletet!

Fotó: Érdekes Világ.hu

Az előadás címe sokat mondó volt: "A pesti Duna-csatorna s a hozzá kapcsolt minden remények valósítására alkalmas utak és módokról". Terveit a Nagykörút és a Sugárút, azaz a mai Andrássy út kialakításakor felhasználták ugyan, de a pesti Duna-csatorna sohasem valósult meg. 

Értelmetlen azon vitatkozni, hogy vajon miért van szükség éppen most, iskolaidőben nekilátni a körúti villamosfelújításnak. Miképpen azon is fölösleges lamentálni, hogy milyen beteg agyból pattant ki az ötlet, hogy az összes létező fővárosi közlekedési beruházást egy időben végezzék. Fenébe az összeesküvés-elméletekkel, ne foglalkozzunk azzal, hogy az előre látható tüntetéseket akarja-e ellehetetleníteni ilyesformán a hatalom, avagy a Simicska-féle pénzcsapokat próbálják így pótolni, netalán egyszerű gumicsontról van szó! A megoldás itt van előttünk, és még a jogdíjvédelme is lejárt, simán le lehet nyúlni!

Hajózócsatornát a Nagykörútra, és punktum! Minden probléma egy csapásra megoldódna, a Combinók pedig mehetnének Debrecenbe, kínlódjon velük Lali király és csapata!

Reitter Ferenc rulez!

Ez az örkényi történet a morálisan megingott, beszari alattvalók által vezérelt társadalmunk kórisméje két percben. A jó hír: a kutya a hivatalos szervek áldozatos intézkedései ellenére megmenekült.

A helyszín Nyíregyháza kertvárosa, 2015, pár nappal Újév után. A vizes csatorna mellett láthatósági mellényt viselő férfi áll, a körzetgondnok – jelentsen bármit is ez a titulus. Aggódva telefonál. Mint kiderül, egy kutyára lelt a csatornában, szerencsétlen párában már alig van élet, lábai szabályosan belefagytak a tocsogóba.

Mit tesz erre a bátor férfiú? Természetesen felhívja a főnökét, s pontosan leírja neki a szörnyű helyzetet. A területi vezető nem is habozik, azonnal cselekszik, hiszen a kutya bajban van, márpedig a kutya az ember legjobb barátja és fordítva, felelősséggel tartozunk tehát feléje, és szorít az idő, repkednek a mínuszok, a szerencsétlenül járt állatnak már csak percei lehetnek hátra. A Főnök tehát fáradságot nem kímélve meghozza a vakmerő döntést: szemernyi félsz nélkül fölhívja az egyik helyi kereskedelmi rádiót, hogy aki tud, segítsen, mert bajban van egy kutya itt és itt.

A TV2 híradós stábja mindeközben életét kockáztatva áll az árokparton, és a tűzvonalból közvetíti az eseményeket. Ők sem haboznak, amikor hívja őket a kötelesség, közvetlen közelről forgatnak, még a kamera sem rebben a kezükben, olyan bátrak ők, az ember ereiben meghűl a vér, amikor látja, hogy – mint haditudósító a frontvonalban – egyenesen a dolgok sűrűjéből osztják meg a történéseket a publikummal: rendíthetetlenül videózzák a körzetgondnokot és a tőle pár méterre haldokló kutyát...

Aztán jön egy ember, aki a rádióban hallotta, hogy segítségre van szüksége egy kutyának, kipattan a kocsijából, odamegy a csatornához, belegázol a féllábszárig érő vízbe, kiemeli a félholt ebet, visszaül a kocsijába, és hazamegy átöltözni.

Ennyi.

Ebben a történetben tanulság nincsen, van viszont egy közalkalmazott, aki annyira félti az állását, hogy nem mer önállóan dönteni, pláne cselekedni, megbénítja a felelősség, ezért inkább fölhívja a főnökét, abból baj nem lehet, s amikor a dolgok örömteli véget érnek, akkor vígan nyilatkozik a tévének, hogy lám, milyen jól megoldottuk a katasztrófával fenyegető helyzetet. Aztán van még egy közalkalmazott, akinek annyi telt a kreativitásából, hogy nem a tűzoltókat hívta, akiket ilyenkor szokás, mert az pénzbe kerül az államnak és nem is korszerű megoldás, ehelyett inkább a nyilvánossághoz fordul, az amúgy is trendi, ráadásul ingyen van. Meg van egy tévés riporter is, talán egyedül, talán nem, végigforgatja az eseményeket, és a jelek szerint eszébe sem jut közbeavatkozni, miért is tenné, a híranyag mindenképpen ütős lesz, akár megdöglik a kutya, akár megússza végül. A felvételen nem látható, hogy vannak-é szemtanúk, de ez mindegy is, mert ha vannak, akkor pontosan ugyanúgy állnak tétlenül, mint a többi szereplő: akár hímtag a lakodalomban.

No és persze van egy arra járó autós, aki egyedüliként tesz is valamit azért a szerencsétlen állatért. A történetnek ő a hőse és a kutya, rajtuk kívül mindenki elballaghat oda, ahonnan jött, és visszadughatja a fejét a főnöke alfelébe.

Kéretik békén hagyni a Szabadság téri "megszállási emlékművet"! Elég a félremagyarázásból, nincsen azzal a világon semmi baj. Az üzenete világos, csak épp' szem kell hozzá, hogy lássuk: nem sas az, hanem turul. Hívjuk segítségül az állatrendszertan tudományát, hogy végre tisztába tegyük a dolgokat! 

Rengetegen szedték már ízekre a Szabadság téri "megszállási emlékművet", éles kritikákat fogalmaztak meg a művel szemben, minden létező szempontból boncolgatták már. Kiderült, hogy a felirata hemzseg a nyelvi hibáktól, kompozíciója rossz és didaktikus, ráadásul nem azt láttatja, amit a műleírás szerint üzen. És egészen bizonyosan mindnek igaza is van. Épp csak a lényeg sikkadt el. Nem azt ábrázolja, amiről a tanult műítészek beszélnek.

Hagyjuk most a vizuális kommunikációt! Helyezzük a vitatott művet az állatrendszertan egzakt górcsője alá!

A műleírás, valamennyi műmagyarázat és kritika szerint a szoborművészeti termék annak a pillanatnak állít emléket, amidőn a "német birodalmi sas" reá tör a Gábriel arkangyal által megjelenített magyar nemzetre. Ne firtassuk a képződmény teljes egészének összetett vizuális rendszerét, ehelyett ragadjuk ki a lényeget: a sast magát. Ami nem sas. És ezt a posztulátumot e helyütt állatrendszertani bizonyítékokkal támasztjuk alá.

A kulcsszó: sólyomfog.

Nézzük, miként fest egy parlagi sas, azaz imperial eagle (Aquila heliaca), a mindenkori német birodalom címermadarának csőre:

Hasonlítsuk össze ezzel az emlékmű állítólagos sasának csőrformáját!

Vegyük észre, hogy a két csőr nem ugyanolyan, utóbbin ugyanis, a valódi "birodalmi sas" csőrével ellentétben, látható egy nem túl jelentős, mégis alapvető fontosságú különbség. Egészen pontosan egy kicsiny kiszögellés a felső csőrkáván, ami valójában egy nagyon is fontos rendszertani jegy. Úgy hívják: sólyomfog. Ez a fogacska a sólymok családjára (Falconidae) jellemző, a vágómadárfélékre – ahová a sasok tartoznak – (Accipitridae) azonban nem. A szobor tehát semmiképpen sem sast ábrázol, hanem egy sólymot, méghozzá a csőr szerkezetét figyelembe véve nyilvánvalóan nem mást, mint kerecsensólymot (Falco cherrug). Nézzük csak:

Mármost, a kerecsen a magyarok ősi szent madara: a turul. A német megszállás áldozatainak emlékére állított emlékművön tehát valójában nem más látható, mint az a pillanat, amidőn az ősmagyar turul rátör a sokat szenvedett magyar népre. 

De akkor miről vitatkozunk?

Vona Gábort és hű fegyverhordozóját, Pörzse Sándort a londoni belvárostól a Hyde Parkig űzték a brit antifasiszták, így végül a szélsőjobb kiváló hagyományait követve, vérbeli hordószónokként volt kénytelen megtartani kampánybeszédét. De vajon ez valóban beéégés volt, vagy valami egészen más?

Fotó: Huszti István / Index.hu

"Öt óra után néhány perccel véget ért Vona Gábor beszéde a Hyde Parkban. Eredetileg nem itt, hanem a belvárosban beszélt volna, de a Holborn állomásnál annyira sok volt az antifasiszta, hogy az angol rendőröknek kellett megvédeni a Jobbik támogatóit. Három óra körül mentek át a Hyde Parkhoz, ahová az antifasiszta tüntetők nem tudták őket egyből követni, mert a rendőrök nem engedték le őket a metróba. Az angol sajtó szerint Vona többek között azért van Londonban, hogy az Arany Hajnal és a BNP nevű brit szélsőjobboldali párt vezetőivel tárgyaljon, de ezt a Jobbik következetesen tagadja" – írja az Index.hu.

A vasárnap délutáni londoni balhéról részletesen beszámol a magyar hírmédia – sőt, valójában jószerint a teljes politikai világsajtó kiemelt figyelemmel kísérte az eseményeket. De nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy első blikkre mi is elmosolyodtunk: "lám, jól beégett Vona, ami nem csoda, hisz' a brit demokratáknak sokkal alacsonyabb az ingerküszöbe a fasiszta náci szélsőjobboldali akciókkal szemben, mint a fahasogatáshoz szokott hátú magyar polgároké. De aztán eltöprengtünk egy cseppet...

Mielőtt bárkinek is röhögni támad kedve Vona elcseszett programján, gondolkodjon el azon: vajon valóban a fasiszta briganti jobbikos politikus beégéséről van-e szó, s nem inkább egy zseniálisan kitervelt és megszervezett médiahekkről! Vasárnap a fél világsajtó Vona Gáborról és a Jobbikról szólt – ugyanekkora médiafigyelem elérése idehaza sok tízmillióba került volna. Ráadásul a kampány hivatalosan még el sem kezdődött, így ezekben a napokban kizárólag a kormánypártoknak és holdudvaruknak van mersze nyílt választási eseményeket szervezni és médiamegjelenéseket gründolni. Lám, még mi is a Jobbikkal és Vonával foglalkozunk!

Ügyes.

A minden rekordot megdöntő 2013-as dunai árvíz Wesselényije kétségkívül Orbán Viktor lesz – legalábbis ő láthatóan erre a babérra tör. A miniszterelnök árvízi ámokfutása a nyugati hírmédiumok figyelmét is felkeltette, nem véletlenül. A fejlett demokráciákban ugyanis nem szokás, hogy a kormányfő katasztrófahelyzetben lényegében magához ragadja a parancsnokságot, és a havária utolsó percéig a felelős operatív vezetőket közvetlenül utasítgatja. Vajon miben gyökerezhet Orbán Ceausescut és Kim Ir Szent idéző, olykor komikus, máskor ijesztő, de mindenképpen elgondolkodtató viselkedése?

Fotó: Facebook

"A határozott árvízi védekezésben az is szerepet játszott, hogy Orbán Viktor a március 15-i hóvihar után meg akarta mutatni, hogyan kell egy katasztrófahelyzetet jól kezelni. Ebben a Fidesz már a 2001-es tiszai árvízzel tapasztalatot szerzett, ekkor jött rá arra, hogy az árvízi védekezéssel együtt járó patriotizmus passzol a kormánypárt politikájához" – írja az Index.hu, kormány közeli forrásokra hivatkozva.

Való igaz, a márciusi "hóhelyzet" alapos és körültekintő elcseszése egybeesett Orbán Viktor brüsszeli kanosszájával, tehát tényleg nem volt itthon, amikor "égett a ház" – jelentőségteljes véletlen, mondaná erre C. G. Jung. Ám arra hivatkozni, hogy most azért vette a kezébe a gyeplőt a miniszterelnök, hogy megmutassa, hogyan is kell ezt csinálni, enyhén szólva pofátlanság. Ezzel ugyanis kormányzati szinten elismeri, hogy a márciusi bénázás tényleg orbitális töketlenkedés volt, ez esetben viszont nehezen érthető, miért osztogatott a Kedves Vezető jutalmakat és kitüntetéseket ahelyett, hogy az egész bagázst, Bakondistól, Pintérestől és Hende Csabástól simán és egyszerűen seggbe rúgja!

Orbán mostani árvízi ámokfutása, akár teljes sikerrel, akár bukással ér véget (a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, a szenté avatással felérő zajos diadalra van a legnagyobb esély), nem a Vezénylő Tábornok vezetői képességeit fogja bizonyítani. Sőt!

Az a vezető, aki vészhelyzetben elvonja a döntési jogot a szakterületek operatív vezetőitől, "a helyszínen saját kezébe veszi a közvetlen irányítást" (bármiről szól is most a hivatalos magyarázat, a vészterhes napokban ez a kijelentés többször elhangzott!), és a folyamatos jelenlétével frusztrálja a beosztott döntéshozókat, nos, az egy rossz vezető. Az a vezető, aki ilyen helyzetben a "majd én megmutatom, hogy kell ezt csinálni!" szöveget hangoztatva főnökké vedlik a gáton, az rossz vezető, mégpedig azért, mert

1. nem bízik meg a saját beosztottaiban;
2. rossz, megbízhatatlan embereket nevezett ki vezető pozíciókba, és ezzel tisztában van, mégsem váltja le őket;
3. paranoid személyiségzavara miatt képtelen elhinni, hogy rajta kívül más is képes helyes döntéseket hozni.

Orbán Viktor nem szakember. Sem a katasztrófavédelemben, sem a helyi adminisztrációban, sem a rendőri erők vagy a hadsereg irányításában nem rendelkezik semmiféle tapasztalattal. Neki nem az a dolga egy árvízkatasztrófa eseményeinek sodrában, hogy a gáton lábatlankodjék, és a 20 autóból álló konvojával naponta háromszor körbejárja az országot, tízmilliókat elfüstölve, és hasonló elmeháborodott rohamokra késztetve az összes politikai ellenfelét. A miniszterelnöknek ilyenkor az a dolga, hogy megjelenjen a gáton, odaadó munkára buzdítsa az elhárításban résztvevőket, összefogásra kérje a lakosságot, és mindenkit biztosítson arról, hogy a kormány megteremti a feltételeket a sikeres katasztrófaelhárításhoz. Aztán visszamegy a helyére, hogy megteremtse a feltételeket a sikeres katasztrófaelhárításhoz. Majd a végén még kiáll egyszer a homokzsákokra, hogy megköszönje az áldozatos munkát, beszámol a Parlamentben, és learatja a babérokat. Ez a dolga, nem az, hogy a parton fusson ámokot.

Másrészt viszont ez a magatartás nemcsak hibás, de veszélyes is. Ez a legbiztosabb módja ugyanis annak, hogy a beosztott vezetőit megerősítse alattvalói attitűdjükben. Imigyen lehet örökre eltüntetni belőlük az önálló gondolkodás, és pláne: az önálló döntés igényét. Holott nekik ez lenne a dolguk. Ám most a gáton dilettáns és szervilis katasztrófavédelmis főnököt és ugyanilyen hadügyminisztert láttunk, és alig láttuk a belügyminisztert, aki a hóbaki miatt még mindig büntiben van. Márpedig ők ezek után tuti, hogy az életben soha nem próbálkoznak önállóan bármit is csinálni. Minek? Úgyis minden úgy jó, ahogy a főnök mondja – majd szól, hogy mit csináljunk, oszt jó napot...!

S hogy miért nem lesz Orbán a 2013-as júniusi dunai árvíz Wesselényije? Azért, mert az "árvízi hajós" báró 1838-ban, Pesten, amikor arra a legnagyobb szükség volt, csónakba pattant, és a saját kezével mentette az embereket. Nem pedig a kamerák előtt pózolt, és parancsokat osztogatott...