Soha ilyen szép és gazdag nem volt a magyar nyelv, mint most, ugyanakkor a magyar nyelv bajban van, mint általában minden nyelv – mondta Schmitt Pál köztársasági elnök Széphalmon, a magyar nyelvi szervezetek összefogásával megrendezett első anyanyelvi juniálison szombaton. A nyelvújító Kazinczy Ferenc egykori birtokán, a Sátoraljaújhelyhez tartozó Széphalmon, a Magyar Nyelv Múzeumában tartott rendezvényen a köztársasági elnök úgy fogalmazott: az egyszerűsítések, a gyerekek olvasástól való elfordulása, az sms-ek, az internet világa miatt kerül bajba a nyelv jószerivel mindenütt. És ez a szép magyar beszéd, a szép magyar nyelv rovására is megy – tette hozzá. (Index.hu)
Olcsó poén lenne most visszakérdezni köztársasági elnökünket, hogy egészen pontosan melyik magyar nyelvről is beszél: az övéről, vagy arról, amit mások nagyon sok éven át tanultak, s értőn művelnek nap mint nap. Ez is el fog jönni persze, hiszen kihagyhatatlan, addig azonban vegyünk át még egypár dolgot.
Való igaz, a magyar nyelv bajban van. Éppen ugyanakkora bajban, mint az elmúlt ezer évben bármikor. Igen, most százezer csáprágójával marcangolja gyönyörű nyelvünket az IT-világ, az internet, a Twitter 140 karakteres pengedrótja, a Facebook, a telefonos SMS. Gyermekeink immár olyan üzeneteket küldenek nekünk, amelyek megfejtéséhez nemritkán az internet rövidítéskezelőjére vagy angol szlengszótárra van szükség – de vajon baj ez?
Vajon tényleg ez a baj?
Az elmúlt évtizedekben – e sorok írója nagyjából fél évszázadnyit lát a múltba – nyelvünk talán minden eddiginél nagyobb tempóban változott. Ez az ütem pedig egyre inkább gyorsul, köszönhetően elsősorban az információs technológia exponenciális fejlődésének. Huszonnégy esztendővel ezelőtt – amikor e sorok írója újságíró gyakornok lett – nem létezett elektronikus szerkesztőség, nem volt személyi számítógép minden irodai munkaasztalon, de még csak a mobil telefon sem volt föltalálva, vagy ha igen, akkor COCOM-listás hadieszköznek volt tekinthető.
De a nyelv akkor is változott, akkor is mozgott, hogy ki ne mondjam: fejlődött.
Új szavak jöttek, amelyeket javarészt éppen mi, a nyolcvanas évek egyetemistái csempésztünk a köztudatba, s amelyek mára az alapnyelvben rögzültek. Buli, diszkó, összefutunk, lazák vagyunk, beszívunk, bebaszunk, rinyálunk... Ezeket ma már a Word helyesírás-ellenőrzője se húzza alá, pedig a mielőttünk nevelkedett generáció e szavakat vagy kifejezéseket vagy nem ismerte, vagy az üldözendő jassznyelv körébe utalta.
Nyelvünk tehát változik, és, igen, egyre gyorsabban változik. De ez ellen nem kell hadakozni: ezt tudomásul kell venni. A nyelv követi a minket körülvevő világ változásait, alkalmazkodik hozzá, méghozzá olykor gyorsabban, mint ahogy mi a változásokat a szellemünkkel követni tudjuk. És minél korosabbak vagyunk, annál nehezebben követjük. Mert az ember hozzászokik ahhoz a nyelvhez, ahhoz a szóhasználathoz, ahhoz az etimológiai logikához, amit kisgyermekkorában megtanult, és nehezen áll át egy teljesen új rendre. Negyvenen túl a legtöbben képtelenek vagyunk fölfejteni egy olyan, mainapság egyébiránt tökéletesen hétköznapi kifejezés értelmét, ami abból a helyzetből eredeztethető, amikor egy facér ifjúember a kelleténél több füstöt szívott a diszkóban, és ezért egy olyan leánnyal létesített orális szexuális kapcsolatot, akit másnap nem szívesen ismerne meg az utcán. Gondoljon mindenki arra, amire akar...
A nyelvünk változik tehát, és ezzel nincsen semmi baj. A baj egyfelől azzal van, hogy a magyar közoktatás immár több mint két évtized óta tartó mélyrepülése miatt lassacskán két nemzedék nőtt fel, amelynek tagjai soha nem tanulták meg a magyar nyelv alapvető szabályait. És ez a baj akkor kerül igazán a felszínre, amikor – amint e sorok írója ezzel pályafutása alatt sajnálatosan sokszor szembesült – többdiplomás, igen magasan képzett, több nyelven magas szinten beszélő, önmagukat író embernek tekintő fiatalok elképesztő nyelvtani hibáikat védik, utolsó leheletükig. Mondván, hogy a szerkesztő, ugye, egy vaskalapos dinoszaurusz, mert a nyelvtani szabályok változnak, ők tudják jól.
A nyelvtani szabályok tényleg változnak, de nem ők tudják jól. A Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizottsága nagyjából harminc évenként adja ki az aktuális helyesírási szabályzatot. Ami aztán a következő három évtizedben érvényes. Ilyen aktusra legutóbb 1984-ben került sor, közel tehát az új kiadás. De addig továbbra is az 1984-es van érvényben, mese nincs! Jöhetnek a nyelvünkbe új szavak, jönnek is, s ezeket a nyíregyházi főiskola elkötelezett csapata (Minya Károly és társai) rendre kötetbe is rendezi – köszönet érte! De a szabályok változatlanok, kéretik megtanulni őket.
Semmi baj tehát a nyelvünk változásával, a magyar nyelv genetikai sodródásával – erről szól az élet, a fejlődés, a kulturális evolúció. A baj a közoktatással van. Ha a gyermekünk lerövidített, ostoba gügyögéssé silányított nyelven ír szöveges üzenetet vagy elektronikus levelet a barátjának – nem baj. Akkor rémüljünk meg, ha ugyanezen a nyelven írja meg nekünk a születésnapi kártyát, s ha ezt látjuk viszont a nyelvtanleckéjében. És igazán akkor van itt a pánik ideje, ha a gyerek nemcsak hogy nem akar, de nem is tud különbséget tenni a pongyola beszélt nyelv, és az irodalmi magyar között. Erre a különbségre viszont részint mi, szülők, részint pedig az oktatási rendszer taníthatja meg őket.
Ja, és még valami! Mert másfelől viszont azzal is baj van, hogy szép magyar nyelvünket olyan önjelölt próféták védik, akik egyetlen tőmondatot sem képesek helyesírási hiba nélkül leírni. És erre a gyermekink teljes joggal vágják a fejünkhöz: "Hagyjál mán a nyelvanal, hisz az álamelnök se..."
Az írásunk elején említett eseményen Schmitt Pál, Kazinczy Ferenc szavait idézve, azt mondta: a nyelv egyik legféltőbb dísze a nemzetnek. Illyés Gyulát citálva pedig hangsúlyozta: "Erős várunk a nyelv. A nyelv az erőnk, a nyelv a megtartónk" – szögezte le végezetül a köztársasági elnök.
Hogy úgy van!
Utolsó kommentek