Óhatatlanul merül fel az újságírói kérdés: Le lehet-e szarozni egy politikust? Aki ember, ugyebár, még ha olykor nem is tűnik annak. Tehát meg lehet sérteni a méltóságában, még akkor is, ha nem mindig tűnik úgy, mintha rendelkezne ilyennel.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága kedden kihirdetett ítéletében nem tartotta megalapozottnak a Tokaj Kereskedőház keresetét, amelyben Uj Péter újságíró elmarasztalását kérte, mert a neves újdondász egy publicisztikájában szarnak nevezte a cég borát. Anélkül, hogy különösebben elmerülnénk a verdikt részleteiben, annyit azért érdemes elmondani, hogy az elutasítás oka a cég „erkölcsi dimenziójának hiánya” volt. Magyarán, egy embert meg lehet sérteni a becsületében, de egy vállalatot nem.
Ennyit erről. Beszéljünk e helyett inkább az erkölcsi dimenzióval rendelkező ember egy sajátos típusáról: a politikusról.
Amy Goodman amerikai oknyomozó újságíró nem másokat "szarozott", mint az amerikai olajóriást, a Chevront, és éppenséggel Bill Clintont, az Egyesült Államok elnökét. A véleménye melletti kiállásával azt is felvállalta, hogy letartóztatták, zaklatták a hatóságok. Ma hány magyar újságíró lenne hajlandó vállalni a hatalom vegzálását azért, hogy mindenki számára egyértelművé váljanak a visszaélések?
Óhatatlanul merül fel az újságírói kérdés: Lehet-e szarozni egy politikust? Aki ember, ugyebár, még ha olykor nem is tűnik annak. Tehát meg lehet sérteni a méltóságában, még akkor is, ha nem mindig tűnik úgy, mintha rendelkezne ilyennel.
Mármost, nagyon sokszor nagyon sok helyütt elhangzott már: a közszereplőknek többet kell tűrniük, mint az átlagembernek. Aki reflektorfényben él, annak azt is el kell viselnie, hogy egyeseknek olykor igencsak markáns a véleményük róla. Ez éppúgy igaz az ünnepelt színészre, mint a politikusra. Az újságírónak pediglen éppen az a dolga, hogy tükröt tartson a közélet elé, és – némi képzavarral – a közvélemény harsonájaként riadót fújjon, ha visszásságot lát. A sajtó dolga, hogy ellenőrizze a hatalmat, nem pedig az, hogy a seggét nyalja.
Más kérdés persze, hogy van-e valami foganatja ennek a nagy fene harsonázásnak. Mert nemcsak az a rákfenéje egy demokráciának, ha a sajtó kussol, de az is, ha hiába pofázik. Nálunk pediglen éppen ez a helyzet. Az első Orbán-kormány idején ki nem tojta le az ÉS hatalmas cikksorozatát az Orbán-bányák sajátságos történetéről? A szoci érában pusztából kiáltó szó volt a gazdaság és a politika összefonódásáról, az ingatlan-manipulációkról, az előre lezsírozott állami és EU-s támogatásokról meg a központilag irányított pénzszivattyúkról ordító újságírókórus hangja. És nem szólva azokról a bizniszekről, amelyek a rendszerváltás óta, párttól és kormánytól függetlenül át-meg átitatják a magyar közéletet, és amelyekről mélységesen hallgat minden párt, minden parlamenti frakció, mert egyiküknek sem érdeke, hogy beszéljünk róluk.
Parlamenti konszenzus van itten.
Mégsem az a legnagyobb baj, hogy gengszterek ülnek a hatalomban, mert mindig is azok ültek ott. Hanem az a baj, hogy azok, akiknek kellene, nem ráncigálják az urak bajszát. Márpedig hiába pofáznak a kollégák a sajtószabadságról, a média befogott pofájáról. Belefásultunk a hiábavaló hadakozásba. Ez volt a cél! Réges-régi szólás ez a politikában: a kutya ugat, a karaván halad. Kádár is ezt mondogatta a kritikus hangokra, aztán Antall, Boross, Horn, Orbán, Medgyesi, Gyurcsány, Bajnai is… És most Orbán megint. Csak épp utóbbi még rá is segített, jól beszaratta az újságírókat és a bloggereket az új médiatörvénnyel…
Elő hát a vitriolba mártott tollakkal, kedves kollégák! Kéretik szarozni, jó szaftosan, aztán még szét is csapni, hogy csak úgy fröcsköljön! Mert ha elég sok kutya elég hangosan elég sokáig ugat, akkor azért az a bizonyos karaván is megtorpan egyszer…
Utolsó kommentek