Télen, mint tudjuk, hideg van. Télen, mint tudjuk, esik a hó. Télen, ha esik a hó és fúj a szél, hófúvások vannak. Hófúvásokban, mint tudjuk, nem egyszerű a közlekedés. Nagyapáink tudták ezt. Mi miért nem tudjuk?

Nagyapám igen művelt, és erkölcsiségében roppant határozott, vonalas ember volt. Amíg hagyták, utásztisztként szolgálta a hazáját, aztán szolgálta a hazáját akkor is, amikor a hazája már nem akart tudni róla. Megjárta a keleti frontot és a nyugatit is, a kettő között utakat és hidakat épített a magyar hadseregnek, hogy gyorsabban tudjon menekülni. 
Amikor gyerekkoromban arról szóltak a hírek, hogy a tél bilincsbe fogta gyönyörű hazánkat, és a fagy szorításából a civilizációtól elzárt települések dolgos munkás-paraszt dolgozóit kell kiszabadítani a járhatatlan utakon elakadt járművekből, akkor nagyapám csendben puffogott. 
Egész életében mosolygott – legalábbis, amikor én láttam, mindig. Kelenföldi házukban minden hétvége egy felfedezés volt számomra. A családi ebéd után rendre követtem nagyapámat a pincében kialakított műhelybe, ahol ezernyi mindenféle szerszám, műszer, fogó, satu és csuda tudja, még mi mindenféle különleges dolog volt, amivel a gyerek el tudja űzni az időt, amíg a nagyapja stikában elszívja az orvos és a nagymama által tiltott ebéd utáni cigarettáját. Soha máskor, csak ilyenkor láttam, amint a szűk pinceműhelyben a kicsiny, kerek fenekű forgószéken ülve, utolsó lopott slukkot szívva a cigarettájából, elgondolkodva mondja:
– Járhatatlan utak! Na persze – legyint egyet a cigarettával.– Tudják is ezek, mi az a járhatatlan út! Nincs olyan, hogy járhatatlan út! Van, amivel járható, van, amivel nem. El vannak kényeztetve, azt hiszik, legyőzik a telet...
Elgondolkodva kört rajzol a levegőbe a cigarettavéggel, mielőtt egy májkrémes dobozban elnyomja.
– Eszed legyen, mielőtt elindulsz! Eszed legyen...