Mondják, hogy ha tudni akarod, mi a kormány dolga, akkor állíts meg egy járókelőt Bern utcáin, és kérdezd meg tőle, hogy hívják a Svájci Államszövetség elnökét. Nem fogja tudni. Nem érdekli, ugyanis. Ki nem szarja le, hogy ki az elnök? Az ország működik, a gazdaság szárnyal, a svájci frank árfolyamával az a legnagyobb baj, hogy túl magas, az inflációval pedig az, hogy túl alacsony.

Eveline Widmer-Schlumpf svájci pénzügyminiszter és Pankraz Freitag, a pénzügyi tanács elnöke a túl magas frankárfolyam miatt gondterhelt. Az utca embere tud a létezésükről?
(Fotó: Reuters/Ruben Sprich)

Magyarországon egy kicsit más a helyzet. A legtöbb, 1976 előtt született honfitársunk séróból nyomja az összes, '90 után regnált köztársasági elnököt és miniszterelnököt, a választásokon győztes pártokat, és jó esetben még néhány kormánytagot is hozzá tud tenni. Végletesen és egészségtelen módon átpolitizált társadalmunkban minden magyar polgárnak markáns véleménye van arról, hogy mikor melyik kormány mit rontott el, hogy most miért jobb vagy rosszabb, mint az előző ciklusban, ezért személy szerint ki a felelős, és, hogy melyik párt összes tagját, szimpatizánsát és tisztségviselőjét kell börtönbe csukni vagy lámpavasra lógatni.

De vajon azon eltöprengett már valaki, hogy mi történne, ha ebből az egyenletből kivonnánk a pártokat, sőt az egész politikát? Egyszerűen csak élnénk most, és leéltük volna az elmúlt huszonegy évet pontosan ugyanúgy, ahogy az a valóságban megtörtént. Ha a gusztustalan mértékben túltengő politikát kimoderálnánk a mindennapi életünkből, akkor vajon észrevennénk-e, hogy mikor ki kormányzott Magyarországon? Ha kikapcsoljuk a dumát, ha nem halljuk a lózungokat, a kormányzati hazugságokat, a pártok egymással versengő vagy épp' egymást ócsárló tódításait, a politikusok mellébeszélését, a hangzatos terveket és a meg nem valósulásuk okainak másra hárítását, a folyamatos üres süketelést, akkor észrevennénk bármi változást a kormányváltások nyomán? Aligha.

Mi, magyar polgárok pontosan ugyanúgy szarabbul élünk most, mint négy éve, és négy évvel ezelőtt is pontosan ugyanezt mondhattuk el magunkról, miképpen négy esztendővel azt megelőzően is és így tovább. Az élelmiszerek, az üzemanyag, és a számítástechnikai eszközökön kívül minden más, sokkal drágább évről évre, egyre kevesebbet ér az a pénzünk, amiért egyre többet kell dolgoznunk egyre bizonytalanabb körülmények között. Kormányok és koalíciók jönnek-mennek, mi szépen bemagoljuk a szereposztást, mintha kötelező lenne, és esténként a híradót nézve dühöngünk, vagy éppen ujjongunk, merthogy milyen gané/fasza kormányunk is van nekünk. A kormányok mindeközben röhögnek rajtunk, és valószínűleg az égvilágon semmit nem csinálnak, az ország lendületből működik, kár is közbeavatkozni. Csak dumálnak. Húsz éve, folyamatosan, Antall Józseftől és Boross Pétertől Horn Gyulán keresztül Medgyessyn, Gyurcsányon, Bajnain át egészen a duplázó Orbán Viktorig. Mi pedig azt hisszük, ez az a tevékenység, amit kormányzásnak hívnak...

Ez az egész egy minap hallott viccről jutott eszembe.

A szomszéd néni, hazatérve a piacról, panaszkodik:
– Kétszáz forint egy félkilós kenyér? Háromszázötven egy kiló cukor? Hát hová viszi ez a Gyurcsány az országot!?
– No de néne, az országot már Orbán Viktor vezeti!
– Igen? Mikortól? Én nem vettem észre...

Ki kéne próbálni egyszer úgy is, hogy ebből az egészből tényleg kikapcsoljuk a dumát. Vajon létezik olyan kormány, amelyik Magyarországon duma nélkül is képes lenne kormányozni? Úgy, hogy a valóságban, kézzel foghatóan is észrevegyük a ténykedését?