A jelek szerint Pártunk és Kormányunk, jó szokása szerint, sportolóink megannyi vérrel, verítékkel és lemondással megszerzett dicsőségét is bezsebeli magának. Azonban nem baj, ha tudjuk, hogy fiaink és leányaink Londonban nem a Kedves Vezető és sújtásos-kacagányos elitbandájának segedelmével, hanem annak ellenére nyerték föl hazánkat a kilencedik helyre a XXX. Nyári Olimpiai Játékokon résztvevő 204 ország között!
Személyes hangú levélben köszönte meg Orbán Viktor miniszterelnök a magyar olimpikonok helytállását. A MOB elnökének, Borkai Zsoltnak címzett levélben többek között ezt írta Bölcs Vezérünk: „Mi, magyarok az olimpiai mozgalomban annak újjászületése óta figyelemre méltó szerepet játszunk. A múltból hozott jó hírnév és érdemek azonban csak annyit érnek, amennyit hozzátesznek a mai utódok. S mint azt az egész világ láthatta, vannak méltó, nagyszerű utódok.”
Mert, ugyebár, a tizenötmillió magyar nemzeti kormánya támogatja a sportot, mint a magyarság büszkeségének és nemzetközi súlyának egyik legmarkánsabb lelki-testi táplálékát. A sport ugyanis nemcsak azért alapvető egy nemzet felemelkedésében, mert fiait és leányait megedzi és jó karban tartja az eljövendő harcokra, hanem azért is, mert a pályákon, a stadionokban és az uszodákban, csarnokokban kivívott sikerek révén megmutathatjuk a nagyvilágnak, hogy igenis, számolni kell velünk, magyarokkal. Márpedig erre soha nem volt akkora szükség, mint a gazdasági világválság napjaiban és a nyugati civilizáció közelgő összeomlásának előestéjén. Ezért tekinti szívügyének a sport kiemelt támogatását Bölcs és Megfontolt Vezérünk.
Ha csak úgy nem...
Nézem a közszolgálati tévé riportját első londoni bajnokunkkal, a kardvívó Szilágyi Áronnal. Nos, számomra a beszélgetés és a vágóképek alapján nem úgy tűnik, mintha olyan nagyon támogatná imádott néptribununk és hordája a vívósportot. Lepusztult, izzadságszagú edzőterem a Vasas vívóinál, elhasznált, a hetvenes évekből itt maradt öltözőszekrény, koszlott falak, romok és penész. Meg egy könnybe lábadt szemmel hálálkodó edző. Annak örül, hogy Áron bajnoki húszmilliójából legalább föl lehet majd újítani a termet. Csak halkan jegyzem meg: ez a húszmillió nem erre van kitalálva...
És olvasom a másik bajnokunk, a tornász Berki Krisztián visszaemlékezését a nehéz időkről. Azokról az évekről, amikor asztalosként dolgozott, hogy megéljen valahogy, és a kemény munka mellett edzett naponta nyolc órát, mert hitt a saját tehetségében. Meg az edzőjéről, aki olykor a saját, nem éppen vitézydávidos fizetéséből támogatta a neveltjét, mert ő is hitt a sikerében, akkor is, amikor adminisztratív okok miatt lemaradt az előző olimpiáról. És olvasom Krisztián nevetve elmesélt sztoriját, amikor az edzőteremben aludt a hétvégén, mert nem volt pénze vonatjegyre, hogy hazautazhasson...
És olvasom sok, szintén szép sikereket elért londoni olimpikonunk nyilatkozatát arról, hogy milyen nagyon örülnek ennek a gyönyörű eredménynek, amit ilyen rettentően nehéz körülmények között értek el. Birkózók, cselgáncsozók, sportlövők, öttusázók... Nem panaszkodnak, csak mondják: nehezek a körülmények mostan. Tudomásul veszik – ez van. És teszik a dolgukat.
Aztán olvasom az örömteli hírt, hogy Pártunknak és Kormányunknak sikerült összegründolnia az adófizetők pénzéből újabb 26,5 milliárd forintot néhány kiemelt sportágra. Egészen pontosan az úgynevezett látványsportokra: kézilabda, kosárlabda, vízilabda, jégkorong és labdarúgás. A pénz zöme természetesen a focié. Azé a sporté, ami ezen kívül még újabb tíz- és százmilliárdokat kap az új stadionok építésére elkülönített, és a legkülönbözőbb, jó komenista módra pántlikázott pénzek formájában. Nem olvasok viszont a „látványsportágak” olimpiai sikereiről. Csak a „látványsportágak” vezetőinek panaszairól, de arról jó sokat.
Végezetül idézzünk újra a Nemzetvezető fönnebb citált leveléből: „Széchenyi óta tudjuk, Magyarország nem volt, hanem lesz. Büszkék vagyunk Önökre. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”
Hogy úgy van!
Az utolsó 100 komment: