Tisztelt Elnök Úr, Drága Lacám!
Remélem, nincsen ellenedre, hogy ily baráti hangnemben, per tu, írom a levelemet Hozzád, de hát, Te is tudod: én magam küldtelek arra a magas pulpitusra, ahol mostanság ütöd el az idődet; ha annak idején – többek között én – nem szavazok rád és a pártodra, akkor mainapság leginkább körjegyző lennél Csempeszkopácson. Ezért hát, ilyesformán tudatom Veled, min töprengek mostanság. Egészen pontosan azon töprengek mostanság, hogy minek nevezzelek Tégedet. Oly szót keresek, ami a legjobban illik reád, egy jelzőt, amely pontosan kifejezi azt a mély tiszteletet, amit szorgos és küldetéstudatos ténykedéseddel sikerült kivívnod bennem az elmúlt húsz-egynéhány év során.
Mi lehet az a szó, amely a Te harcos igazságkeresésedet, az olykor keresetlen szókimondásodat, a nép egyszerű gyermekének nyelvén megfogalmazott, nemritkán meghökkentően profán iránymutatásaidat foglalja egyetlen tiszta képpé? Az első, ami a minapában, a székelyudvarhelyi megnyilatkozásodat olvasván eszembe jutott: bunkó. Mert mi is a bunkó? Az emberi szellem talán legelső műszaki vívmánya: a maga egyszerűségében fejezi ki fajunk törekvését az igazságra, egyszersmind a győzelemre. A bunkó magától a természettől való eszköz az igazunk érvényre juttatásához; fölösleges sallangok nélküli, tiszta, mindazonáltal végtelenül hatékony. A bunkó soha nem beszél mellé, és mindig igaza van neki. Éppúgy, mint Neked, drága Lacikám. A bunkó szép tehát, a baj csak az, hogy esetleg még félreértenéd, ezért hát tovább kerestem a megfelelő szót.
Itt van jelesül a paraszt. Ez volt a második, ami eszembe ötlött. Egy viharsarki parasztember képe jelent meg lelki szemeim előtt, amint nietzschei bajsza alatt hamiskás félmosollyal, bizakodó tekintetét egy szebb jövő felé emeli. A paraszt a ma emberének példaképe. Szikár élete, kitartása, rendíthetetlen hite és magabiztossága utat mutat ifjúságunknak. Igaz ugyan, hogy a mai viharsarki parasztembernek semmi oka a bizakodásra, de ez egy egészen más kérdés. A lényeg az útmutatás, a példa. A paraszt, az egy nagyon is helyénvaló jelző, ámbátor jómagam túl sokat nem tudhatok erről – városi népek vagyunk mink, a legutolsó, a parasztsággal valamelyes kapcsolatban élő tagja kicsinyke családunknak atyai dédnagyapám volt, aki uradalmi intézőként szolgált a Károlyi-birtokon Somogyban, de ezt mostanság inkább letagadni szokás, rég elhunyt ősöm valahai főnökének szobrát éppen ti pateroltátok el a Parlament mellől. A paraszt sem jó tehát...
Marad a tapír. Ez a derék dél-amerikai patás a túlélés bajnoka. Már a jégkorszak előtt is ott osont a dzsungelben, sikerrel cselezte ki az óriás ragadozókat, túlélte az óriáslajhárt és az özönvíz előtti megafauna többi hatalmasságát. Akkor is, most is megtalálta a helyét, jöhetett forróság vagy lehűlés, szárazság vagy áradás, a tapír mindig ott volt, és mindig megmenekült. Jól úszik az árral, ügyesen kicselezi a jaguárt és a többi éles fogú, vérengző fenevadakat, még a legfenyegetőbb ellenséget, magát az embert is túléli talán. És épp itt van elrejtve – a bökkenő: hogyan nevezhetnélek valaminek, ami alighanem Téged is túlél?
Napok óta töröm a fejem, de még ma sem jutottam dűlőre. Minek nevezzelek, Lacikám?
Csenjek tőled jelzőt? Mondjuk: legyél barbár? Nem, barbár semmiképpen sem lehetsz, Lacusom! Mert mit is takar e szó? Barbárnak eredetileg az ókori görögök neveztek minden népet, amely nem tartozott a görög kultúrkörhöz, ám igazán a rómaiak gyökereztették meg e jelzőt a történelemben. Ők jellemzően az Európában, a Birodalom határvidékén kalandozó népeket hívták barbárnak. Utóbb aztán jócskán átpolitizálták ezt a kifejezést, és egyszerűen lebarbározták azokat a kultúrákat, amelyektől fenyegetve érezték a saját hanyatló, egyre dekadensebb, velejéig rothadó, korrupt civilizációjukat. Szitokszóként a görögök kezdték használni a perzsákra, de e téren a rómaiak voltak a bajnokok, amidőn megvetően barbárnak nevezték a germánokat, a keltákat, és egyébként a hunokat is. Olyan kultúrákat tehát, amelyek sokkal mélyebb szellemiségű, és sokkal maradandóbb civilizációt építettek mint az őket primitív barbárnak nevezők.
Barbár tehát, fájlalom, tényleg nem lehetsz, Lacikám, ahhoz kéne legalább egy csöpp kultúra. Maradjunk inkább a tapírnál.
Ennek szellemében ölel továbbra is őszinte híved, örök barátod,
Árpi
Utolsó kommentek