Egy réges-régi viccet juttat eszünkbe a hír, amely szerint immár nemcsak az „Urak” illetményét fizetjük az adóforintjainkból, de azokat a filléreket is velünk fizettetik ki, amelyek révén kényelmesen hozzájuthatnak a milliói(nk)hoz…
A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkárai idén fejenként ötvenezer forintot vettek fel folyószámlaköltség-térítésként, vagyis azért, hogy fenntartsanak egy bankszámlát, amire át lehet utalni közel egymilliós havi fizetésüket – írja szerda kora délutáni hírében az Index.hu. Más tárcáknál is van ilyen juttatás, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnál és a Miniszterelnökségnél fejenként évi 1000 forintot osztottak erre a célra. Orbán Viktor is kapott, de ő csak 1000 forintot. (Index.hu)
Tökéletesen méltányolható magatartás ez: az urak a mi adóforintjainkból élnek, mi fizetjük őket, tehát magától értetődő, hogy arról is nekünk, adófizető magyar polgároknak kell gondoskodnunk, hogy eljuttassuk hozzájuk azt a javadalmazást, amit megszavaztak maguknak. A mi felhatalmazásunkkal, ugyebár, ezzel nincsen semmi probléma.
Mert a probléma nem ezzel van, nem a javadalmazással, és nem is a felhatalmazással, hanem azzal a pofátlan filléreskedéssel, amikor az ember azért alkudja le a támogatásként negyed áron kapott cipő árának a felét, mert van rajta egy koszpötty, amit majd utóbb ki kell pucolni. A legfőbb gond ugyanis az egésszel az, hogy az önmagát nemzetgazdaságinak nevező minisztérium az elmúlt nagyjából másfél év alatt jószerint csak és kizárólag kárt és presztízsveszteséget okozott ennek az országnak, és ebben a helyzetben talán nem lenne baj, ha az urak legalább megpróbálnának tényleg úriemberként viselkedni.
Ötvenezer forint – ennyiről van szó. Fillérek, az államháztartás ezermilliárdjaihoz képest mindenképp. Igen, valóban. Ki nem szar le ma a költségvetésben ötvenezer forintot? Ám itt ennél sokkal többről van szó! Szimbólumról, ami azt jelzi, hogy azok az emberek, akikbe a hitünket vetettük, mégsem teljesítették az általunk reájuk rótt feladatot, és amikor egyértelműen kiderült, hogy ebben a kuplerájban nem a bútort kell lecserélni, akkor ők csak még veszettebbül kezdtek kapaszkodni az íróasztaluk szélébe. Nos, ezek az emberek a puszta létüknél többet fizettetnek velünk továbbra is: a létük általunk fizetett költségeinek a költségeit is.
Tényleg buznyákokról van szó, nem vitás. Pitiánerség. Valahogy mégis egy réges-régi vicc jutott eszembe, a hetvenes évekből:
Egy bukaresti üzemben röpgyűlést hirdetnek. A vállalatvezető ismerteti a pillanatnyi nehézségeket, melyeken egyszerű munkaidő-hosszabbítással túl lehet jutni, így bejelenti:
– Ezentúl kötelező a napi 12 óra munka, változatlan fizetés mellett. Van-e valakinek kérdése, megjegyzése?
Döbbent csend: az ülést berekesztik.
Egy hónap múlva újra összetoborozzák a munkásokat, és most azt közlik velük, hogy az erőfeszítések nem bizonyultak elegendőknek, így a munkaidő marad, de a fizetések felét visszatartják. Néma csend. A tömeg szétoszlik. Újabb hónap elteltével bejelentik, hogy az üzemben szabotázs nyomait észlelték, ezért a következő alkalommal nyilvános akasztás lesz.
Egy hang:
– Tessék mondani, akkor majd a kötelet is mi hozzuk…?
Utolsó kommentek