Éppen egy hete kezdődött a "furcsa háború" Líbiával szemben. Ez a hadjárat nem is háború és nem is Líbia ellen indult, de nem egyszerűen egy ENSZ-határozat betartatása, és nem is egy diktatúra megdöntésére irányuló fegyveres beavatkozás. Mindmáig voltaképpen azt sem igazán lehet tudni, hogy ki folytat harcot kivel szemben. Vagy, hogy ki avatkozott be kinek az érdekében. Egy hét után mindössze egyetlen dolog látszik biztosnak: ebből a balhéból a legjobb kimaradni... 

Fotó: AFP - Aris Messinis

Nézzük csak, hogyan is fest ez a háború. Szerdán egy magas rangú brit katonai vezető bejelentette: a líbiai légvédelmet gyakorlatilag megsemmisítették, a koalíciós légierő azt csinál az észak-afrikai ország légterében, amit akar. Hogy mit akar, azt tudjuk: biztosítani az ENSZ BT határozatát a légtérzárról. A koalíciós légierő ettől függetlenül folyamatosan támad földi célpontokat is: Kadhafi erőit, a felkelők támogatása és a civil lakosság védelme érdekében. De persze a diktátor elmozdítása, pláne a likvidálása nem tartozik a hadműveletek céljai közé.

Ám, miközben megtudtuk, hogy a líbiai légtérben teljes a koalíciós erők fölénye, az is kiderült, hogy még mindig nem tudni, ki irányítsa a hadműveleteket. Amerikai nyomásra a NATO parancsnokság lenne a cél, de a túlmozgásos Sarkozy a francia vezetést szorgalmazza. Egyáltalán ki viseli ezt a háborút a líbiai kormányerőkkel szemben? Eredetileg három európai ország indult hadba: Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia. Az USA természetesen az első pillanattól mellette állt, és támogatásáról biztosította a koalíciót Egyiptom, és újabban az Emírségek is.

Olaszország érdeke nyilvánvaló: olajimportjának majd' a fele Líbiából származik, számukra tehát elemi fontosságú a nyugalom, még akkor is, ha ezzel Berlusconi hátulról gyomron döfte barátját, a líbiai diktátort. Franciaország észak-afrikai érdekei egyértelműek, a britek pedig Lockerbie után nem maradhatnak ki az európai offenzívából. De vajon akkor miért nem az Európai Unió indult hadba, miért csak három tagország koalíciója a hadviselő fél – persze az EU beleegyezésével és elvi támogatásával? Erre a kérdésre nincs válasz.

A hadműveletek, egyre inkább úgy tűnik, végül a NATO égisze alatt fognak folyni, lényegében mint egy, az észak-atlanti zónában kipattant feszültséggóc felszámolására indított és végzett katonai művelet. És mindennek a hátterében ott áll az Egyesült Államok, amely már épp eleget bírálta az EU-t azért, mert nem veszi ki eléggé a részét Amerika "világ csendőre" jellegű ténykedéseiből. Hát tessék, most itt van egy éppen megfelelő alkalom: lehet bizonyítani! 

Ki nincs a képen? Fotó: Reuters - Lionel Bonaventure (NOL.hu)

Magyarországot nem hívták meg arra a múlt szombati találkozóra, amelyen lényegében felállt a koalíció. Hogy miért, arról megoszlanak a vélemények, egyes elemzők szerint ez az Orbán Viktor személyével szembeni kritika megnyilvánulása volt, mások úgy vélik, az EU soros elnökének kihagyása a tárgyalásokból lényegében pontosan kifejezi hazánk katonai és politikai súlyát Európában. 

Vajon mit veszítettünk azzal, hogy Magyarország még a koalíciós megbeszéléseken sem vehetett részt? Nézzük először, mit nyer Európa ezzel a háborúval. Rövid távon mindenképpen egy izzó gócot a határai mentén, és hogy valójában mennyire rövid ez a táv, arra egyre többször utalnak magas rangú katonai és politikai vezetők, akik szerint elhúzódó válságra kell számítani. Való igaz, ha Kadhafi eltűnik is a hatalomból, Líbiában akkor sem lesz béke egyik napról a másikra. Ezt sajnos igen véresen bizonyítják az afganisztáni és iraki történések, ahol az igazi harc nem ért véget a hatalom megdöntésével, sőt, akkor kezdődött csak igazán. Hosszú távon? Egy olajtermelő arab szövetségest – vagy egy kőkemény ellenséget a Földközi-tenger partján. Ne feledjük, egyelőre senki nem tudja, pontosan kiket is támogat az európai-amerikai-arab koalíció, amikor a felkelők oldalára áll...

Anélkül, hogy belekontárkodnánk a régió vallási, katonai és politikai szakértőinek dolgába, annyi talán e helyütt is bizton kijelenthető, hogy a diktatúra megszűntével vélhetően Líbiában is felszínre kerülnek majd a rég elfojtott törzsi és vallási ellentétek, amelyek könnyen vérbe és lángba boríthatják az országot, s talán az egész észak-afrikai térséget. Arról nem is szólva, hogy vajon mi várható az ellenségeivel szemben attól a Kadhafitól, aki hidegvérrel adott parancsot annak idején a PanAm-járat felrobbantására... Kenneth Clarke brit külügyminiszter nem is rejtette véka alá minapi nyilatkozatában: komolyan tart a diktátor bosszújától. Minden jel arra vall, hogy Líbia lehet Európa Irakja – amihez pedig Európának fűződik a legcsekélyebb érdeke.

A magyar média és a blogszféra szinte egyként kezdte cikizni a magyar légierőt a felkészületlensége miatt, amikor kiderült: még csak a gondolat szintjén sem merült fel, hogy Magyarország vadászgépeket küldjön Líbiába. Meglehet, a magyar pilóták harci tapasztalata enyhén szólva hagy némi kívánnivalót maga után, és, ami azt illeti, a költségvetésünk sem igen bírna el egy olyan háborús részvételt, amelyben egyetlen rakéta kioldó gombjának megnyomásával nyolcvanmillió forint füstölne el.

Lehet, hogy Orbán Viktort személyes felelősség terheli azért a blamáért, hogy Magyarország még a párizsi koalíciós tárgyalások ruhatáráig sem jutott el. De vajon kell nekünk egy ilyen háború? Vagy jobb ebből a balhéból kimaradni?