Amikor e sorok íródnak, nagyjából 300 ezer hektárt borít belvíz Magyarországon. Ennek a hat Budapestnyi területnek körülbelül a fele termőföld. Százmilliókat költünk a védekezésre, s hogy mekkora kár keletkezett vagyonban és terményben, az majd csak a későbbiekben derül ki. Az összeg nyilvánvalóan milliárdos lesz – pedig ennek nem kellene feltétlenül így lennie! Van megoldás arra, hogy miként kerülhetők el az évről évre egyre súlyosabb károk, ráadásul ez a megoldás olyannyira szem előtt van, hogy érthetetlen, miért nem teszünk végre a belvízkatasztrófák megelőzése érdekében.
Nézzük először a tényeket. Az Országos Karasztrófavédelmi Főigazgatóság honlapja szerint: "A belvíz az ország 45 %-át, főként az Alföldet érinti. Meghatározói egyrészt a természeti adottságok (domborzati viszonyok, talajtani adottságok, csapadék), másrészt az emberi tevékenységek. Külterületeken a helytelen mező- és erdőgazdasági művelés, belterületeken a mély fekvésű területek beépítése okozhat belvízkárokat. A szennyvíz-csatornázás elmaradása "talajvízdombok" kialakulásához vezethet, ami szintén növeli a belvízveszélyt."
Ez a veszély Magyarországon nem új, voltaképpen a Tisza és a Duna szabályozása óta krónikus probléma. Tisztában kell lennünk azzal, hogy hajdan gyakorlatilag az egész Alföld, de legalábbis a jelentős hányada a Tisza ártere volt. Lapályos, mocsaras terület, amit rendszeresen elöntött a víz. A 19. századi szabályozás a magas vízszintet jó esetben az új mederben, a gátak között tartotta, ám egyúttal kívül rekesztette a csapadék- és olvadékvizeket is. Ezt természetesen felismerték az akkori vízmérnökök is, így a folyamszabályozással egy időben gondoskodtak azokról a csatornarendszerekről és vízügyi műtárgyakról, amelyek egyrészt elvezetik, másrészt – ahol erre szükség van – a folyómederbe emelik a belvizet.
Itt jönnek a képbe a vízgazdálkodási társulások. Az első ilyen szervezeteket éppen a Tisza-szabályozás hívta életre, és már a 19. század második felében sorra alakultak meg, jellemzően az Alföldön, a Tisza vízgyűjtő területén. Igencsak komolyan vették a dolgukat, a mai Mezőtúr-tiszaugi Vízgazdálkodási Társulás jogelődje, "az 1876-tól a Cibakházi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat néven működő érdekeltség rövid idő alatt igen jelentős, sőt kiemelkedő vízrendezési munkát végzett. 1892-ig 75,4 km hosszú csatornahálózatot épített. 1880–1882 között épült a varsányi és tiszakürti 1 m átmérőjű, és a tiszainokai 0,75 m átmérőjű zsilip. Ugyanakkor a tiszakürti öblözet csatornahálózatát bekötötték a cibakházi lecsapoló rendszerbe, melynek tározója a Tiszaugi és a Cibakházi Holt-Tisza volt. Úttörő volt a társulat abban is, hogy 1882-ben az országban első ízben, itt alkalmaztak belvízelvezető szivornyát, az említett holtágak vizének csökkentésére. Majd a cibakházi szivornya mellé 1928-ban, a tiszaugi és tiszakürti öblözetben 1940-es évek elején kisebb teljesítményű, állandó szivattyútelepet építettek" (idézet innen).
A vízgazdálkodási társulások vígan éltek, amíg a második világháború után meg nem haltak. Akkor egy rövid időre nem tartott rájuk igényt a kommunista állam, de a téeszesítés után kiderült, hogy az erőszakkal világra kényszerített mezőgazdasági nagyüzemek és az általuk újra életre hívott közös szervezetek remekül el tudják látni ezt a feladatot. A tsz-ek, állami gazdaságok és a helyi tanácsok a társulásokkal közösen karbantartották a vízelvezető árkokat, a kormányzat pedig gondoskodott arról, hogy a falu szélén, a háztájik és a kertek területén szintén jó állapotban legyenek ezek a műtárgyak. Egyszerűen azáltal, hogy kőkeményen megbüntették azokat a gazdákat, akik netalán megfeledkeztek erről a feladatukról.
A rendszerváltás után azonban a termőterületek nagyrészt magántulajdonba kerültek, méghozzá többnyire apróra felparcellázva. Az állam keze egyszeriben elgyengült, így hát senki sem emelte fel a szavát amiatt, hogy az új földtulajdonosok beszántották a vízelvezetőket, és a helyüket bevetették – no nem sóval, de búzával vagy kukoricával. Az, hogy ezáltal hirtelen megugrott a belvízkár, igazán senkit sem érdekelt, hiszen – bármilyen szomorú is ezt kimondani – a magyar mezőgazdasági szektor "úgy volt szocializálva", hogy ha kár esik, azt majd az állam megtéríti, így fölösleges bármit is tenni a károk megelőzése érdekében. És ez ma sincs másként...
Az újjászervezett vizgazdálkodási társulások ma a gazdák szerint egyszerű pénzszivattyúként működnek. Az állam az elmúlt nyolc évben egy fillérrel sem járult hozzá a fejlesztésekhez, sőt a védművek és a műtárgyak karbantartáshoz és működtetéséhez sem, a gazdálkodók befizetései pedig szinte csak a szervezet fenntartására volt elég. A belvízi védelmi rendszer állapota leromlott, javarélszt alkalmatlanná vált az egyébként is az átlagosnál több csapadék elvezetésére.
Ugyanez a helyzet a települések területén is. Az önkormányzatoknak nincs pénzük az árkok karbantartására, és nincs erejük arra, hogy ott, ahol ez a lakosság kötelessége, a lakosokkal megfelelő állapotban tartassák azokat.
A helyzet kiábrándító – de nem reménytelen! A megoldásnak két útja van: az egyik a vízgazdálkodási társulási rendszer újragondolása, a másik a mezőgazdasági termelés racionalizálása.
A 2011-es költségvetés hosszú idő után először viszonylag jelentős összeget szán erre a területre: a vízitársulatok kezelésében és üzemeltetésében lévő vízilétesítmények fenntartására külön soron 4,6 milliárd forintot, a vízügyi feladatokra 348 millió forintot irányoz elő.
A kormányzati szándék tehát a jelek szerint megvan, márpedig ezt ki kell használni! Az egyik mód az lenne, hogy végre-valahára rendezzék a víztársulások helyzetét, valódi önkormányzatiságot alakítsanak ki bennük, s a működésüket ezáltal tegyék hatékonnyá. Ez a demokratikus, ha úgy tetszik, liberális minta. Csakhogy a mai helyzetben lehet, hogy sokkal inkább eredményrevezető, ha a másik utat választjuk. Ma talán jobb megoldásnak látszik, ha a társulásokat közvetlen állami irányítás alá vonják, szakértői csapatok elkészítik az egész országra vonatkozó belvízrendezési tervet, amit részben a gazdálkodók befizetései, részben központi, részben pedig uniós források felhasználásával a társulások megvalósítanak. A módszer motorja pediglen nem más, mit az, hogy a gazdálkodókat a támogatásokkal ösztönzik a belvízi startégiának megfelelő tevékenységre, a támogatások megvonásával pedig büntetik azokat a renitenseket, akik a többi gazda termelésbiztonságát veszélyeztetik.
Ha már a támogatásoknál tartunk, érdemes újra elmondani: a magyar mezőgazdaság szerkezete nemcsak gazdasági, de vízgazdálkodási szempontból is katasztrofálisan rossz. Amikor e sorok írója a nyolcvanas években agrártudományi egyetemre járt, már egyre hangosabban szóltak azok a hangok, amelyek szerint az akkori támogatási rendszer több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Azzal ugyanis, hogy egy adott gazdaság minél rosszabb talajon termelt, annál több támogatásban részesült, arra ösztönözték a termelőket, hogy még a sziken-homokon is kenyérgabonát vessenek. Ha kiégett vagy elvitte a belvíz, hát üsse kő, a támogatásból akkor is megélt a téesz. Eszük ágában sem volt a megfelelő kultúrát a megfelelő területen termelni, mert a szerkezetátalakítás túl nagy feladat volt a várható haszonhoz képest.
Sajnos ez a gondolkodás a mai gazdálkodók egy részében is tovább él, annak ellenére, hogy a támogatási rendszer azóta jócskán megváltozott (és nem mindig a jó irányba), így ma már nagyon is érdemes (lenne) elgondolkodni az okszerű területhasználaton. Még ma is rettegnek attól, hogy, ha kell, alapjaiban átrajzolják a művelési ágak térképét. Pedig a megoldás egyszerű, olyannyira, hogy még az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság is a széles közönség figyelmébe ajánlja: a belvízi károk megelőzésének leghatékonyabb módja a "megfelelő területhasználat, a főbb művelési ágak elrendezése, erdősítés, talajvédő gyepesítés, szintvonalas talajművelés, talajvédő agrotechnika, megfelelő növényi borítottság". Mit jelent ez? Azt, hogy a belvízveszélyes területekre még akkor sem érdemes a vízborítottságra érzékeny növényeket telepíteni, ha a belvízrendezés megoldott.
A rendszeresen elöntött területeken erdősíteni és gyepesíteni kell, utóbbi esetben legalább növelhető a modern, legeltetéses állattartás rendelkezésére álló legelőterület is. A megújuló energiaforrásokkal szemben növekvő igények itt például tűzifa termelésével is költséghatékonyan kielégíthetők, de jelesül olyan gyümölcsösök is telepíthetők, amelyeket nem zavar az évente egy-két hónapig tartó vízborítás. A szélsőségesen belvizes területeken pedig halastavakat lehet telepíteni.
Mindehhez persze nagyon komoly szemléletváltozásra van szükség, mind az állam, mind a gazdálkodók részéről. Biztató jel, hogy a kormány, úgy tűnik, végre fontosnak tartja, hogy odafigyeljen a belvízveszélyre, azt viszont csak remélni lehet, hogy az ágazatnak szánt pénzt megfelelően használják fel. A legokosabb ugyanis, ha nem a védekezést, hanem a megelőzést erősítik vele. A gazdálkodóknak pedig el kellene fogadniuk a természet adta játékszabályokat, s ha ez nem megy maguktól, akkor az államnak kell ösztönözni őket arra, hogy ne akarjanak továbbra is minduntalan a széllel szemben – termelni...
Horváth Árpád
Utolsó kommentek