"Ha meghallom a kultúra szót, előveszem a pisztolyomat." Ezt a mondatot sok mindenkinek tulajdonították már, köztük Hitlerrel, Göringgel, Goebbels-szel, Sztálinnal. De teljességgel érdektelen, hogy melyik briganti mondta valójában. A lényeg nem ez.

Mert a lényeg nem a duma, hanem az, hogy a gyakorlatban miként viszonyul a hatalom a kultúrához. A nagy kérdés pediglen az, hogy a hatalom gyakorlói – kerüljenek akár tirannusként, néptribunként, szimpla 20. századi diktátorként vagy demokratikusan választott vezetőként a nép élére – mennyire érzik sajátjuknak az általuk vezetett nép/nemzet kultúráját. És a hatalom leglényege éppen ott kristályosodik ki, hogy ugyanők mennyit készek feláldozni a mögöttük álló nép/nemzet kultúrájából önmaguk pillanatnyi politikai haszonszerzése oltárán.

Ma Magyarországon, úgy tűnik, a kultúra egy nehezen levethető kolonc a hatalom számára, aminek az alkalmatlankodása viszont néhány jól elhelyezett idióta segedelmével könnyedén – és főleg olcsón! – semlegesíthető. Mert az önjáró kultúra sokba kerül ám! És e vészterhes időkben az első költségvetési tétel, aminek meghúzzuk a büdzséjét, nyilvánvalóan a legkevesebb közvetlen hasznot hozó rovat: a kultúra. Kies hazánk mainapság éppen a kultúrája tökéletes tönkretétele felé halad. Az a hatalom, amit a saját nyakunkra ültettünk, zengzetes frázisokban beszél nemzeti kultúrkincsünk megmentéséről és továbbörökítéséről, miközben minden erejével azon van, hogy csak és kizárólag annak a kultúrának engedjen levegőt, amelyet ő erre méltónak tart. Háborús helyzet van, és a fegyverropogás közepette csak a legerősebbek érik meg a holnapot.

Jó segget kell nyalni. Most ez a siker záloga. Nagyjából pont úgy, amiként ez a korai kommunista érában is szokás volt. Az önmagáért való "magas kultúra", ahogyan azt a földtörténeti középkorból itt maradt kövületek képzelik, letűnt idők emléke immár. A művészet, ami nem hajt hasznot, senkinek sem kell. Az elméleti tudós, aki nem jelenik meg a pártrendezvények háttérdíszleteként, fölösleges teher. Az író, aki nem hogy nem a kormány szekerét tolja, de még baszogatni is merészeli – közellenség. Háború folyik, és a lövészárkoknak kell a hely, amit a nemzet szellemi öröksége foglal el. És a hatalom, álszent buzgalmában, békét hazudik. Semmit nem zár be, semmit nem szüntet meg. Csak a válságra hivatkozva forrásokat átcsoportosít. Nem öl meg, csak az oxigéncsapot zárja el.

A második világháború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?”

Tényleg: Miért is? Megérdemeljük mi egyáltalán azt a kultúrát, amiért pofázunk...?