A nap izéje

‎"A titán forradalmi út nem habos kakaós uzsonnázással tarkított sétakocsikázás! Hanem egy diadalmasan száguldó gyorsvonat, ahol a mozdony acélos dübörgése elnyomja esendő gyomrunk korgását!"

Utolsó kommentek

  • Félek a soros tervtől Viktor véggyé meg!: Hát igen. A fideszesek akkor is hazudnak, amikor nem lenne muszáj. Ez már genetika bammeg. (2016.11.06. 18:41) Plakátvita: beszédes sapkák
  • Tűrhetetlen: Nemcsak ebbe az alapvető tévedésbe/hozzá nem értésbe állami oldalról foggal-körömmel kapaszkodás a... (2016.11.06. 17:15) Plakátvita: beszédes sapkák
  • medium size devil: @fifibá55: Minimalra vagyok bejelentve fater pont azert, hogy ne az en penzembol nyomassak a kadar... (2016.11.06. 17:07) Plakátvita: beszédes sapkák
  • Apadfaxa: Szökik a málna csicskagecik ! Kutyák vagytok,mocskos kurvakutyák, ostor ez a láb, geci ! (2016.11.06. 16:41) Plakátvita: beszédes sapkák
  • Apadfaxa: Baszd meg az anyád Mindenki ! (2016.11.06. 16:40) Plakátvita: beszédes sapkák
  • Utolsó 20

"nézd legott Komédiának, s múlattatni fog. "

2016.01.24. 11:49 Harpi

Good Morning Snowshine! – Avagy: takonycsepp az orrhegyen

Mintha az agyamat karistolnák egy kicsorbult pecsenyevillával.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

És mindezt vasárnap, hajnali fél kilenckor.

És mindezt csak azért, hogy még a meleg takaró alatt, csendes agyi zsibbadásomban, a konyhából gomolygó halvány kávéillat felhőjében, a sötétítő függöny árnyat nyújtó rejteke mögött is pontosan tisztában legyek vele: tél van, tél, gyönyörű tél...

Mert tél van, bizony, legalábbis odakint, házunk udvarán január 24. van, mert idebent tavasz van, gyönyörű tavasz, kávéillatú, sőt talán nyár is kicsinyég, hiszen a párnám alól altató, friss levendulaillat is előmerészkedik minden mozdulatomra, amit kedvesem képez nekem kétszáz kilométerről, hogy jobban aludjak. Nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a téli vircsaftról.

Ám mégis győz a kíváncsiság. Kabátot veszek a pizsamára, és csak úgy, papucsban kibotorkálok a teraszra, mert ott, a mínusz négy fokban – ezt közli velem a hőmérő, de szerintem kevesebb van, illetve több, csak mínuszban –szebben gőzölög a forró kávé a bögrémből. Két marokra fogom hát az ibriket, és elmerülök az odakint elém táruló jelenet archaikus dramaturgiájában.

34130965.jpg

A kertész ippeg utat vág az udvarra hullott hóban, valami érthetetlen mérnöki intuíció okán nem a járdán, hanem keresztben a garázsok előtt. Épp előttem tolja a havat: Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

A kertész hórihorgas öregember, még nálam is magasabb, pedig én is jól kinőttem a földből a Nap felé, a hólapát láthatóan nem őrá van méretezve: hétrét kell görnyednie, hogy két kézre foghassa a nyelét.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

Mindezen túl, ha már az öregúr morfológiájánál tartunk, kertészünknek igen jelentős méretű orra is van a fején, nem karvalyorr, sőt nem is sasorr, hanem egyenesen keselyűorr, de abból is leginkább egy andesi kondoré. E gigászi szaglószerv hegyén pedig e pillanatban, a hólepel szórt fényében megcsillan egy csepp.

Kicsiny cseppecske – van ez így, különösen az átlagosnál nagyobb orrú, és különösen az idősödő férfiak esetében, és pláne a nagy hidegben. S mégúgy, ha hajolva állnak épp! A fagytól érzéketlenné válnak a kiálló alkatrészek, a hideg levegő pedig beindítja a váladéktermelést; ez a szervezet védekező funkciója, de ebbe most talán ne menjünk bele, mert nem ez a lényeg.

A lényeg a csepp.

Az a csepp, a cseppecske pedig ott táncol mostan a kondor-orr hegyén, és csak nő, egyre nő. Megigézve figyelem a váladékcsepp ontogenezisét, ahogy lassan önálló életre kel, mozgásának dinamikája egyre függetlenebbé válik magától az orrtól, amelytől származik, majd szinte felkiáltok a gyönyörűségtől, amidőn elválik attól, és megkezdi saját, szuverén életét.

De nem! Teljesen mégsem lett független: egy vékony, csillogó szál, mint valami pókfonal, mint tavaszi ökörnyál (milyen szép, sokat mondó metafora ez, büszke is vagyok rá!) összeköti még az őshazával.

Krrr... Hrrr... Krrr...  A mozdulat megáll.

A kertész lassan kiegyenesedik, a fonal még hosszabbra nyúlik. A csepp, mint egy kerti, miniatűr Foucault-inga, kört ír le, s amikor a gazdája felém fordul, egy hatalmas ív mentén a kertész háta mögé kerül. Az öregúr ekkor biccent egyet – s a kötelék megszakad.

Jómagam is köszönök a kertésznek, aki erre hátat fordít nekem, s ekkor megcsillan fakó, szürkészöld lódenkabátjának hátán az a bizonyos fonál. Keresztben, mint egy rendjel színes selyemszalagja. Az ordó tulajdonosa délcegen áll, mint egy harcos szent, kezében az attribútummal, a hólapáttal. Takonyrendi Szent Meganasus.

Felemelő látvány.

A szent kertész ekkor elővesz valamelyik zsebe mélyéből egy gyűrött zsebkendőt, és hiábavaló, de legalábbis elkésett próbálkozásként megtörli hatalmas orrát. No igen, az öregembereknek erre illik jó időben gondolni a nagy hidegben. Különösen az átlagosnál nagyobb orrúaknak.

A kertész ekkor rám néz a válla fölött, s mintha egy halvány, kaján félmosolyt látnék az ajka sarkában.

Krrr... Hrrr... Krrr... Hrrr...

A varázs egyszeribe’ szertefoszlik. A kávém is elfogyott, különben is fázom, visszatérek a lakás melegébe. Kabátom zsebéből gyűrött zsebkendőt veszek elő, és megtörlöm nedves orromat...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://napizeje.blog.hu/api/trackback/id/tr478306534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.